Moszkva krokodilkönnyei

Moszkva könnyekben úszik-úszott, hol örömkönnyekben, hol a bánatéiban, hol a gázfakasztottában. Múlt héten szombaton az egyik komoly szlovák napilapban egy elismert biztonsági szakértő arról értekezett, hogy nem támadhatják meg az orosz biztonságiak a színházat, nem kockáztathatják vagy nyolcszáz túsz életét, bár támadás nélkül is a halál kapujában vannak, mert a terroristáknak egy dolog nem számít igazán: az élet; sem a túszoké, sem a sajátjuk. Mire ez a vélemény megjelent, a biztonságiak már rég bevették a színházat, mert a szélsőséges őrültek elkezdték kivégezni a túszokat. Halkan jegyzem meg, a hivatalos orosz álláspont szerint csak egy túsz halt meg lövés által, arról pedig hallgatnak, hogy hova tűnt a csecsenek által kivégzett két túsz. Az orosz biztonságiak örömmel nyugtázták, hogy külföldi és gyermek nem halt meg, a sajátjaik élete nem olyan fontos. Később kiderült, külföldi áldozat is van, sőt pechükre egy külföldi gyermek is meghalt. Az igazán megdöbbentő ebben a rossz drámában az, hogy az író elfelejtette a forgatókönyvöz írni, mitől halt meg százhúsz túsz. Mi a fészkes fenével kábították el a színházlátogatókat a biztonságiak. Ópiumtól szarinig jutott találgatásokban a világ, de az oroszok még mindig hallgattak. Nem mondták meg az orvosoknak, milyen ellenanyaggal menthetik meg a külföldieket és sajátjaikat. A kitartó külföldi tiltakozás kicsalt belőlük egy fentanil szót, ami elég ártatlannak hangzik, főleg annak fényében, hogy műtétekhez altatógáznak használták. Igen ám, de ha altató, miért halnak meg tőle az emberek? Lassacskán kiderült, a hetvenes években kivonták a forgalomból ezt az altatót, mert veszélyes, az erősen legyengült szervezetre kiszámíthatatlan hatással van, s ami a legfontosabb, a beteg súlyához mérten kell adagolni. Ezt nem én találom ki, orvosok mondják. Az elmúlt napok orosz módszereinek – amelyek erősen kopírozzák a szovjet időket – ismeretében azt kell írjam, lehet, hogy a fentanil csak az egyik enyhébb hatású összetevője lehetett a befecskendezett koktélnak. Ezek után felmerül a kérdés, mennyivel jelent többet az orosz biztonságiaknak az élet, mint a csecsen terroristáknak, akik részben elérték céljukat, róluk beszél az egész világ, a fele pedig még sajnálja is őket.

Míg Moszkvában folyt a túszszabadítási tragédia, egy másik dráma is zajlott: ott tárgyalt Zjuganov elvtárssal Ševc elvtárs, a mi kommunista vezérünk. Főideológusa, Hopta elvtárs pedig egy nap múlva csókolt kezet a pápának a Vatikánban, ahova Rudolf Schuster elnök elvtárs vitte őt. (Megjegyzem, három héttel ezelőtti írásomra reagált egy kedves olvasó, akit nem hívnak sehogy, de eperjesi, s azt kérdezte, meddig írhatja még le ebben az országban bárki azt, amit gondol, például az elnökünkről. Hát ez az! Remélem, még nagyon sokáig. Azt is remélem, hogy ezt a többség is reméli.) Elvégre Krisztus volt az első kommunista, ahogy a KSS egyik keleti bölcse fogalmazott. Schuster atyánk kapott egy keresztet lánccal a Szentatyától, jól mutat majd a hulló csillagok közt a vitrinben.

A kormány napi szinten jelenti be gazdasági óvintézkedéseit, amelyekről egy cikkel lejjebb olvashatnak. Teszi azonban ezt olyan rossz PR-ral, hogy összeszorul a gyomrom tőle. Mindenki csak azt a következtetést vonhatja le, hogy szívni fogunk, de hogy miért és meddig, elfelejtették közölni. Csak eszükbe jut, ha majd a szakszervezetek – ahogy erősen elfogult, alaposan jobboldali barátom fogalmazni szokott: minden fejlődés kerékkötői – kezdik diktálni az utcai tempót.