Mostantól sínadrágban

Nekem most már annyi! Nem hittem, hogy engem ez valaha is utolérhet. Eddig úgy voltam vele, mint Kovács Kati, aki egykori kedvenc ifjúsági lapunkban, az Ifjúsági Magazinban, vagyis az IM-ben, anno, karrierje csúcsán arra a kérdésre, hogyan képzeli énekesi pályáját később, azt nyilatkozta tréfásan: „Ki mondta, hogy én valaha is megöregszem!?”

Eddig én is azt hittem, hogy a test elhasználódásának folyamatát megúszom, s a kaszás suhintásáig megmaradok fiatal szálfának. Az ám! Az egész azzal kezdődött, hogy a múlt héten kizökkentem életem megszokott kerékvágásából, a munkahely, otthon, munkahely, otthon monotóniájából – soha semmi szórakozás, kikapcsolódás, felüdülés, relaxáció, önkímélés és egyéb felüdítő kényeztetések. A nagyon közeli múltban azonban a szerkesztőségi, kb. két négyzetméternyi helyemet a Pozsonyi Nemzetközi Filmfesztivál idejére egy lényegesen kényelmesebb multiplex mozira cseréltem fel. Pechemre ez a mozi az egyik plázában van, így aztán a vetítések szünetében elkezdtem plázázni, vagyis csak úgy céltalanul fel-alá mászkálni a hatalmas üzletvárosban. Már majdnem kialakult ez irányú függőségem, olyannyira, hogy ha a női nemhez tartoznék, nyugodtan megbélyegezhettek volna azzal, plázacica lettem. (Azokat a fiatal lányokat hívják így, akik a plázákban múlatják mindennapjaikat.)

Ám a filmszemlének vége lett, s vele együtt az én új keletű szenvedélyemnek is. Pontosabban csak majdnem. A minap már nem bírtam tovább, bevágtattam az egyik plázába, s ott egy olyan márkaboltba, amely az általam is még megengedhető árakon kínál aránylag divatos ruhaneműt. De még milyen divatosat! Ezt ott, akkor az elárusító kisasszonykával szembesülve tudatosítottam. A hölgy rám nézett, mustrálgatott, méregetett, mintha egy bolygóközi lény termett volna eléje a divatárucikk-boltban. Nem mondom, a fellépésével gond nem volt, kedvesen tudakolózott afelől, mivel szolgálhat, s én rávágtam, talán valamilyen nadrággal. De valószínű azért e ruhaneműt választottam, mert épp a nadrágrészleg előtt álldogáltunk, s nem volt kitűzött vásárlási célom. A hölgyemény ugyancsak meghökkent. „És milyen nadrágra gondol?” – érdeklődött. „Hát én tudjam!” – reagáltam bután, mi több, hülyén. Ő pedig elnézett a messzibe, a körakasztók, pultok és polcok közé, s tűnődött, mintha a világ leglehetetlenebb dolgát kértem volna tőle, s nem nadrágot a nadrágboltban. Aztán leakasztott egyet, és beküldött vele a próbafülkébe. S miután magamra ráncigáltam a kínált árut, elhúztam a kabinfüggönyt, hogy a kisasszony szakvéleményét kérjem. „Ó, mintha magára öntötték volna! – mondta némi iróniával, majd a kolléganője felé fordult, és neki magyarázta: „a bácsi hozzánk jött, mert modern akar lenni, hát én kiválasztottam neki a legmenőbb fazont”. Ekkor kezdett repedezni felettem a mennyezett, és szakadozni a menny. Én, a bácsi, aki felett elrepült „az ifjúság édes madara”, modern akarok lenni! Na puff, megkaptam. A bácsi, aki azt hitte, hogy még messze van a bácsi kortól, s az ifjúsága örök, ott állt tükör és elárusítónő közt talpig menő farmerben. Koptatott seggű, térdben varrott, a szárán pánttal befejezett, ilyen-olyan zsebekkel megtűzdelt szupermodern nadrágcsodában, összetörten. Én, a bácsi, akit a kisasszony már csak kitérdelt sínadrágban tud elképzelni. Azóta csak gyalog járok. Nehogy a villamoson felálljanak a bácsinak!