Móricz Zsigmond igaza

Ami könyv, újságcikk a 48-as szabadságharcról kezembe került, azt már 60-65 esztendeje is ronggyá olvastam. Csikó koromban olvasmányélményeim hatására egy elképzelt nagy asztalhoz ültettem a mélyről érkezett Petőfit és az arisztokrata Széchenyit; Görgeyt, a kiváló hadvezért és Dembinszkyt, aki akkor már csak egészen kis mértékben volt kiváló hadvezér; a galamblelkű Jókait és a vérmes Damjanichot, és így tovább Kossuthtól Deákig. Csak később kerültek az asztalomra tudós történészek elemzései, amelyek elolvasása után sejteni kezdtem, mit érezhetett volna annál az általam gyermekként megálmodott kerekasztalnál Batthyány Lajos, ha jelenlétében Petőfi Sándor elharsogja az Akasszátok fel a királyokat! című versét.

Szorgos filológusok majd kiderítik, hogy Magyarország első felelős miniszterelnökének kezébe kerülhetett-e Petőfi-kötet. Az én tippem: aligha.

Felserdülvén majd’ belehaltam, amikor tudomásomra jutott, mennyire elrugaszkodtam a valóságtól, hogy megkonstruáltam a forradalom és szabadságharc nagyjainak fiktív kerekasztalát. A gutaütés kerülgetett, amikor Petőfi naplóját olvasva részleteket tudtam meg róla, hogyan bánt el vele az általa oly sokszor megénekelt nép; az Alföldön a nemzet koszorús költője helyett a helybéli református pap fiát választották képviselővé. Ellenjelöltjének agitátorai azt híresztelték a költőről, hogy, úgymond, tót király akar lenni. Ebből is látható, hogy a vicinális hazafiaskodás nem a 20. század vívmánya.

Könyvtárnyi irodalma van a szabadságharcnak. Még mindig hit kérdése, azoknak van-e igazuk, akik – bűnbakot keresve – lehazaárulózzák Görgeyt, vagy azoknak, akik ki merészelik mondani, hogy – mert háború volt – a nemzetnek az alatt a dicsőséges másfél év alatt elsősorban a tábornok hadvezéri zsenialitására volt szüksége.

Megesik, hogy tucatnyi történész azonos témájú alapműveinek elolvasása után asztalomra kerül egy szépíró alkotása, és az ember rádöbben: a szerző művészként jobban fején találta a szöget, mint tíz egérszagú levéltárkutató történész együttvéve. Van már legalább 35 éve, hogy utoljára végigolvastam Móricz Rózsa Sándorját. A regény részletei már kihullottak az emlékezetemből. De van benne egy számomra feledhetetlen jelenet. Csata közben az egyik tisztnek feltűnik, hogy egy közhonvéd nem akárhogy lövöldöz. A schwarzgelb bakák egyikére sem lő rá, hanem tempósan és kizárólag a tiszteket veszi puskavégre. Azt (is) üzeni ezzel Móricz, hogy érdekeit illetően a nemzet – mi tagadás – differenciált.

Móricz gazdag életművének ezt az epizódját értelmezze mindenki saját esztétikai, vagy éppen politikai értékrendje szerint. Tény, olyan vagyok, mint a Móricka, minderről ugyanaz jut az eszembe. Most történetesen éppen az, hogy Móricz Zsigmondot Horthyék 1919 után nem indokolatlanul utálták oly nagy mértékben, pedig ekkor még meg sem írta a Rózsa Sándort.