Momentum és az „ideológiai” hazafiasság

A magyarországi kormánypárti nyilvánosságban rögtön elindult a gondolattalanság generátora, amelynek jegyében a leginkább egymásra hivatkozó és ugyanazt író fideszes portálok nem kevesebbel nyitottak, minthogy „hazaárulás”, „magyar párt-e a Momentum”, és hasonló erőtlen szellemi keménykedések.

Donáth később belátta, hogy nem Budapesten és nem zárt körben beszélt a határon túli magyarságról, hanem nyilvánosan és Révkomáromban, 

ennek megfelelően ott ugyanaz a nyelv minden mondattani egyezés ellenére más(féle) jelentéssel bír. A liberális politikus ugyanis csak arra gondolt, hogy ha a korrupció és szélsőségek ellen is fellépő PS–Spolu magyar tagozata révén intézményesen is felmutatja, hogy a politikai gondolkodást megújítani akaró szlovákiai magyarokkal partnerségben képzeli el a jövőt, már lesz is ok a büszkeség másként, de egyúttal magyarként is történő megélésére. 

Feltéve, hogy a Momentum által felkínált képben és keretben gondolkodnának a szlovákiai magyarok, ha a büszkeség ilyetén megélésére vágynának. Ez azért kétséges. 

Mindenesetre ha végigolvassuk Donáth idevágó Facebook-posztját, úgy tűnik, nemcsak őszintén követi meg a szlovákiai magyar közösséget, de át is érzi annak súlyát, hogy a nyelv politikailag konstituálódik. A nagyobb baj, hogy a határon túliak ügyében a magyarországi politika ezt a nagyon egyszerű szabályt általában csak utólag látja be.
Ami ennél kényesebb kérdés, hogy milyen úton járjon egy magyarországi párt a határon túli magyar politikában: támogassa az adott ország etnikai pártját/politikusát („mert magyar”)  akkor is, ha az egy másik pártcsaládhoz is tartozik, vagy maradjon az ideológiai következetességnél („mert liberális”). 

A Momentum Szlovákiában és Romániában (ahol a romániai liberális USR-PLUS pártszövetség köztársaságielnök-jelöltje mellett kampányolt) az utóbbi utat választotta. Meg kell jegyezni, hogy Romániában a magyar szavazók 76%-a Kelemen Hunorra, 13%-uk Klaus Johannisra, 7 százalékuk Dan Barnara, és további 4 százalékuk Dăncilăre szavazott. Érdekességképpen azt is, hogy ahol 90%-os a magyarok aránya, ott 90%-os volt Kelemen Hunor támogatottsága is. 

Visszatérve a Momentum döntésére, abban nyilván szerepet játszott, hogy a határon túli etnikai pártok jellemzően a Fidesz szövetségesei és szintén a Néppárt tagjai. Vagyis távolról sem osztják a kortárs politikai és gazdasági liberalizmus számos programpontját. 

A Momentum tehát konzekvens, ha külpolitikai logika szerint jár el: eszerint liberális a liberálist, zöld a zöldet, neofasiszta a neofasisztát támogatja.

Kérdés persze az, hogy a külpolitika hogyan fordítható le nemzetpolitikára. Élesebben fogalmazva: egy magyarországi pártnak annak kell lennie a céljának, hogy megmutassa a helyes utat a határon túliaknak („legyetek liberálisok és sokasodjatok”), vagy pedig az, hogy támogassa a határon túli magyar közösséget abban, hogy a saját etnikai pártját válassza. 
A gond ugyanis az, hogy a szlovákiai vagy romániai magyarok érzékenysége nem homogén, és lehet, hogy többségük számára hetvenkettedik kérdést jelentenek az európai liberális pártcsalád dolgai. Ennek jegyében nem hamisnak hallják magukra nézve a fenti büszkeségzenét, hanem azt is gondolják: a Momentum egy olyan politikai környezetben ideologizál, amelynek megértéséhez az empátia és a helyismeret egyaránt hiányzik. 
Ebben a helyzetben – tekintettel az érintettek problématérképének bonyolultságára – akár ki is lehet(ne) maradni a kampányból. Mint ahogy a rutinosabb politikai szereplők ki is maradtak, mindaddig, amíg Fekete-Győr András, az USR-PLUS által a román média felé gondosan eltitkoltan, fel nem lépett egy félházas kolozsvári mozi színpadán. Az LMP, az MSZP, a Jobbik, azaz a Momentum szövetségesei csak azután reagáltak, és így beléptek a kampányba, hogy Fekete-Győr fontosnak tartotta ezzel itthon eldicsekedni.
(Itt jegyzem meg, hogy az USR–PLUS taktikusabban járt el, mint magyar testvérpártja: megadta a pártcsaládnak, ami jár neki, azaz meghívta magyarországi szövetségesét – de a meghívás tényét hermetikusan elzárta a román nyilvánosság elől, mely etnikai kérdésekben nem kevésbé érzékeny, mint a magyar közeg.)
Könnyen lehet, hogy ellenzéki politikus számára ma nincs igazán jó választás, ha kelet felé lépi át a határt. Az is tény persze, hogy a politika természetéhez a döntéshozatal képessége nagyon is hozzátartozik. Lehet azt is gondolni, nem népszerűnek kell lenni egy adott szavazói konstituenciában, hanem bátornak – és e bátor kiállás mögé építeni, ha többséget nem is, de támogatókat.
A Momentumnak mindezért Budapesten az antiorbánista, liberális közösség piros pontot, a fideszes nyilvánosság trashmédia része pedig papírkilyukasztó fekete pontot ír be.
Nyilván vannak szlovákiai/romániai magyarok, akik nem kívánnak (már) részesedni a transzgenerációs politikai traumából. Ők nem bezárják szívüket, vagy kilúgozzák lelküket, csak éppen nem vesznek el a történelem fájdalmas és tanulságos fejezeteiben, politikai identitásukat nem etnikai alapon definiálják. A határon túli magyarok többsége azonban mindmáig úgy látja, hogy amíg a többségi felhatalmazással bíró szlovák/román politikusok jogaikat, jelképeiket, nyelvhasználatukat stb. igyekeznek elvenni, addig a magyar közösségek magukban, és az önálló képviseletben látják a jövőt. 

Elismerendő tehát, hogy a momentumos politikusok az ideológiai következetesség jegyében gondolkodnak és cselekszenek, de ahogyan senki nem örül annak, hogy Orbán exportálja a politikát a határon túli közösségekbe, úgy abba is bele kell gondolni, hogy milyen érzékenységekbe „gázolhatunk” akkor, amikor „csak” ideológiai jót akarunk.
A szerző az IDEA Intézet politikai elemzője