Mit árul Trump Putyinnak?

Legutóbb Rex Tillersonnak, az ExxonMobil vezérigazgatójának külügyminiszteri nevezése borzolta a kedélyeket, nem alaptalanul. Először is egy dúsgazdag texasi olajmágnás jelölése csak egy újabb pofon az úgynevezett csalódott, lecsúszó alsó középosztály, meg a kevésbé iskolázott vidéki férfiak számára, akik elvileg a jócskán összefonódott gazdasági-politikai elit ellen voksolva juttatták Trumpot az elnöki székbe, támogatói derékhadát alkotva a mágnásnak. Trump tehát maga is ennek az elitnek a képviselője, és most már a sokadik nevezésével építgeti tovább a modern Amerika valaha volt leggazdagabb kormányát. Messze leggazdagabb kormányát, (ex)bankárokkal és olajmágnásokkal, milliomosokkal és milliárdosokkal. De ez legyen a megvezetett választók problémája.

Tillersonnal 1975 óta dolgozik az ExxonMobilnál, és nem az a fő gond vele, hogy gazdag, hanem, hogy soha nem dolgozott tartósan külföldön, nincs semmilyen államigazgatási tapasztalata, ellenben van Barátság érdemrendje Putyin orosz elnöktől és óriási összeférhetetlenség áll fenn a jelenlegi és a jövőbeni pozíciója között. Az ExxonMobil vezetőjeként nagy üzleteket ütött nyélbe az orosz olajiparban (ami arrafelé azt jelenti, hogy az orosz vezetéssel, még pontosabban személyesen Putyinnal), egy sor vegyes vállalatot birtokol az oroszokkal a Bahamákon, és elemi érdeke az Oroszország elleni nyugati szankciók eltörlése, amelyek miatt befagytak az ottani beruházásai. A washingtoni szenátusban (ahol a kinevezéséhez többségi támogatásra van szükség) érdekes meghallgatásnak néz elébe. Nemcsak a demokraták részéről lesznek kellemetlen kérdések, hanem republikánus oldalról is, mondjuk a Putyint nemes egyszerűséggel „gonosztevő gyilkosnak” nevező egykori elnökjelölt John McCain is nagyon kemény lesz vele.

De Tillerson is megérdemel egy esélyt, lehet, hogy a cserkész-becsületszó és az értékek kerekednek felül énjében (elvégre az amerikai cserkészmozgalom nagylelkű támogatója) és nem az ExxonMobil részvényeseinek érdekeit (köztük 150 millió dollár értékű tulajdonrésszel a saját magáét) fogja képviselni, hanem az amerikai népét. De persze ebben az esetben sem mindegy, kik és hogyan határozzák meg ezeket az érdekeket.

Két dolog kapcsán lehetnek komoly kétségeink: 1. Úgy tűnik, hogy az új adminisztráció a fő veszélyt Kínában, és nem Oroszországban látja – helytelenül. Trump Kínával akar keményen konfrontálódni, míg Putyinnal inkább kiegyezne, ezért engedékenyebbnek mutatkozik. Fareed Zakaria tekintélyes amerikai külpolitikai újságíró helyesen mutatott rá, hogy bár Kína jóval erősebb, a fő veszélyt Oroszország jelenti, mert az orosz elit szét akarja verni a liberális világrendet és a nyugati integrációs szervezeteket, míg Kína profitált ezekből, ezért a status quo fenntartásában érdekelt. Ráadásul Oroszországra most könnyebb lenne nyomást gyakorolni, mert a pénzügyi összeomlástól talán csak hónapok választják el. 2. Vannak arra utaló jelek, hogy az Oroszországgal vagy Kínával folytatott nagy sakkjátszmában feláldozható bábuként tekint majd az USA-val szövetséges országokra, s az értékelvű politizálás tartósan háttérbe szorul a pillanatnyi érdekek miatt. Nemcsak Trump számos kijelentése utal erre (számunkra a legrémisztőbb a NATO-n belüli védelmi garanciák megkérdőjelezése), hanem imázsa, habitusa is. Úgy a politikában, mint az üzleti életben kemény tárgyalóként egyezkedik, és a maximumot alkudja ki a tárgyalóféltől. Csakhogy az üzleti életben az alku része, feltétele lehet egy két cég, vállalati részesedés feláldozása, viszont a szabad világ vezető hatalmaként nem szabadna országokat (szövetségeseket) vagy elveket feláldozni.