Mindenki kapott egy esélyt

Létezik egy erős balközép párt, van egy kétosztatú (nagy, illetve kis pártból álló) jobbközép oldal, valamint a parlament tagja lett egy számszerűen kicsi, de a két tömb között a hatalmi mérleg nyelveként működő liberális párt. Ez utóbbi nyelv most – ismert és érthető okokból – a balközép felé billent el, ám ez nem változtat azon, hogy hosszabb távon elvileg billenhet máshova is. Kuncze Gábor vasárnap éjszaka pontosan fogalmazott, amikor azt mondta, a Fidesz–MDF-fel 2002-ben nem tud elképzelni koalíciót. Ha tehát e cikk címében azt írtam, hogy mindenki kapott egy esélyt, rögtön hozzáteszem: a legkisebb parlamenti párt, az SZDSZ kapta a legkomfortosabbat. Mert a demokrácia leckekönyvét mindig szívesen kiállító liberálisok, árgus szemekkel figyelve az MSZP-t mint kormányzati partnert, a Fidesz– MDF-et pedig ellenzéki szerepében, már szabadon mérlegelhetnek. A parlamenti választások legerősebb pártjának kétségkívül a Magyar Szocialista Párt bizonyult. A szocialisták a pártlistás voksoláson egyedül győzték le a Fidesz–MDF-kormánykoalíciót, s habár az egyéni listás szavazáson a Fidesz nyert, a két fordulóban megszerezhető összesített mandátumokat tekintve mégis jobb eredményt értek el, mint a Fidesz az MDF nélkül. A vesztesek részéről önámító tehát az a beállítás, amelyik a Fidesz–MDF 188 mandátumával az MSZP 178 képviselői helyét emlegeti, hiszen a kormánykoalíció eredményével csak az MSZP– SZDSZ 198 mandátuma állítható szembe, azaz itt is kimutatható a kormányváltásban érdekeltek csekély, de perdöntő fölénye. Azonban a balközép igazi esélye korántsem csupán a megszerzett társbérleti kormányzati lehetőségekben rejlik. Sokkal inkább abban, hogy a pártnak – 1994-nek ebből a szempontból, finoman szólva, elmulasztott lehetősége után – alkalma lesz a nyugodt, tudatosan kivitelezett nemzeti és nemzetközi szellemi, politikai építkezésre, hogy ne mondjam: megújulásra. A győzelem mámorában lehet, hogy ünneprontás, mégis muszáj arra figyelmeztetni, ha ez elmarad, akkor az MSZP által jegyzett baloldalnak 2006-ra alighanem kifogynak generációs tartalékai. (Orbán Viktor pártja vereségét elismerő beszédében nem véletlenül hangsúlyozta ezt a számára oly kecsegtető lehetőséget.) Továbbá a szocialistáknak kellő gondot kellene fordítaniuk arra is, hogy eltüntessék társadalmi térképük szembetűnően fehér foltjait. Példának okáért azt a tagadhatatlan tényt, ami majdhogynem a kormányváltás kudarcához vezetett. Még pontosabban azt a régi adósságot, hogy a vidéket a jobboldalhoz képest csak igen-igen mérsékelt hatásfokkal képesek megszólítani. Már a területi listákon elért szerény eredmények jelezték, hogy itt valami nagy baj van az MSZP-vel. Aztán az egyéni listás végeredmények megyei adatsora egyenesen a szájukba rágta, hogy mielőbb lépni kell. A tizenkilenc megyében megszerezhető körzeti mandátumok összességét tekintve, a Fidesz–MDF 85 képviselői helyével szemben a szocialisták csak 53-at szereztek, de még sanyarúbb a kép, ha az egyes megyék adatait külön nézzük. Bács-Kiskunban például 10:0 a Fidesz–MDF javára, Hajdú-Biharban 9:1, Szabolcs-Szatmárban 8:2, Pest megyében 11:4, Győr-Moson-Sopronban és Veszprémben egyaránt 6:1, Somogyban 5:1 – tehát mind amolyan vízilabda-eredmények. S habár Borsod-Abaúj-Zemplénben 9:3-as, Hevesben 6:0-ás, Komárom-Esztergomban 5:0-ás MSZP-fölény mutatkozott, mindezek országosan nem ellentételezik a jobbközép tetemes vidéki fölényét. Az intő jeleket az MSZP-nek muszáj megfontolnia. Vagyis már ma kiemelt figyelmet illene összpontosítania a vidékre. Hiszen Budapest, nem vitás, fölényesen megvan. Ami engem illet, én a választások szülte új helyzet esélyesei közé sorolom a Fideszt is, vagy ami lényegében ugyanaz: Orbán Viktort. Ha már – számos, korábban feltűnő hibája miatt – győzni nem tudott, vereségét az utolsó két hétben a magyar jobboldal vezére kétségtelenül minimalizálta. A legkézenfekvőbb, de egyben a legkockázatosabb megoldással, a nacionalista stimulációval sikerült neki, fittyet hányva rá, hogy ezzel nemcsak a mértékadó nemzetközi közvélemény határozott rosszallását váltja ki, hanem a társadalom békéjét is felborítja. Ám a vabank bejött, mert Orbán vezéri imázsa, hívei szemében, a kudarc ellenére rendületlen, tábora (egyelőre) intakt és ütőképes, ami politikai lehetőségei mellett Orbán személyes alkuerejét is biztosítja. Még nem tudni – mert Orbán, nota bene, nem stratéga, csupán a pillanat merész, ám kiszámítható taktikusa –, mi lesz a Fidesz ellenzéki szerepének fő iránya. Lehet, hogy Orbán a konszenzuális demokrácia szószólójaként, lehet, hogy a Testnevelési Egyetemen megcsillantott populista szerepben fog tündökölni, netán egyszer így, egyszer úgy – attól függően, mit követel tőle a „haza”. Annyi azonban bizonyos, hogy minden kormánykoalíciós hibára azonnal lecsap majd, és nem lesznek érzelmei. Végül, ne feledjük el, hogy április 21-ével az MDF is kapott egy esélyt. Nem lennék meglepve, ha nemsokára a Dávid Ibolya-féle megélhetési politizálást nemigen kedvelő Csapody Miklós lenne a Magyar Demokrata Fórum első embere. De még attól sem, ha holnapután arról szólnának a hírek, hogy az MDF és a Centrum Párt lázasan az együttműködés lehetőségeit keresi.A szerző politológus