Miloš Zeman feledékenysége

Különös figyelmet érdemel az a véleménye, miszerint: „a múltat nem lehet befolyásolni”, valamint, hogy „a Beneš-dekrétumok a legitim csehszlovák parlament jóváhagyásával jöttek létre”. Mindkét kijelentése arra is utal, hogy milyen módon lehet a múltat befolyásolni: a történelem meghamisításával. Ha ilyesmire egy felbérelt történész vetemedik, tájainkon senki nem kapja fel a fejét, hiszen a történelemhamisítás elkerülhetetlen és pártideológiai szempontból kötelező volt. Amikor ugyanezt egy miniszterelnök teszi, a tények feltárása következtében hitelét veszti, s besorolja magát a csalók közé. A múlt megítélését ugyanis lehet befolyásolni, a megtörtént dolgokat viszont nem lehet meg nem történté tenni, különösen, ha egy központi rendelkezés végrehajtása, jelen esetben a dekrétumok, a nürnbergi nemzetközi bíróság joggyakorlata szerint kimerítik az emberiség elleni bűntett tényállását. Igaz, hogy e hadbíróság szabályzata a háborús időszakra vonatkozik, de tudni kell, hogy a Beneš-dekrétumok végrehajtási időszakában már léteztek nemzetközi szokásjogon nyugvó alapszabályok, amelyek megtiltották a kitelepítést és a deportálást, mint az emberiség ellen elkövetett bűntetteket. A fentiek tudatosítása mellett kíváncsi lennék, miként magyarázza meg Miloš Zeman, vagy Mikuláš Dzurinda azt a történelmi tényt, hogy 1945 június 8-án éjjel a přerovi vasútállomás szomszédságában milyen nemzetközi jogi normák alapján gyilkoltak meg 270 szepességi deportáltat a pozsonyi 17. gyalogezred katonái Karol Globor Pazura (korábban Kohn Károly) parancsnoksága alatt. A legyilkoltak között 2, 8 és 9 éves gyerek is volt, az agyonlőttek névsora a birtokomban van.

A korabeli csehszlovák vezetés nemzetközi színtéren számos esetben deklarálta, hogy Csehszlovákia területén sem internáló, sem gyűjtőtáborok nem létesültek. A pozsonyligetfalui és a patronkai lágerek a nemzetiségi alapon elhurcolt magyarok számára készültek, s közülük több mint két hónappal a háború után 90 fiatalembert agyonlőttek és tömegsírba hánytak. Az ügyben indított nyomozást Gustav Husák állíttatta le. Az áldozatok zöme nem is szlovákiai magyar „háborús bűnös”, hanem a háborúból hazafelé igyekvő 16-17 éves levente volt.

1945. május 4-én, tehát még a háború befejezése előtt a Nyitrán székelő nyugat-szlovákiai katonai parancsnokság felhívással fordult a dél-szlovákiai járási nemzeti bizottságokhoz, mely szerint minden magyar nemzetiségű személyt „vallási, politikai vagy faji hovatartozásra való tekintet nélkül, tehát a cigányokat és a zsidókat is arra kell kényszeríteni, hogy 24 órán belül hagyja el az országot. A felhívás végrehajtása idején, 1945. június 30-ig 31 780 magyar toloncoltak ki ily módon az országból, pedig hivatalosan még nem léteztek a Beneš-dekrétumok, nem volt csehszlovák–magyar lakosságcsere egyezmény, s csak több, mint egy év múlva ült össze a párizsi békekonferencia. Ide vonatkozóan figyelmet érdemel, mit mondott Dr. Vladimír Clementis 1946. szeptember 20-án, Párizsban: „A csehszlovák kormány és a csehszlovák delegáció nevében kijelentem, a párizsi konferencia, sőt az egész világ közvéleményének színe előtt kötelezzük magunkat, hogy az áttelepítés során olyan módon járunk el, ami összhangban lesz azokkal a humánus alapelvekkel, amelyek a becsületesség szigetévé tették Csehszlovákiát Közép-Európában.” Miloš Zeman és Mikuláš Dzurinda megnyilvánulásaiból kitűnik, hogy a becsület szigete osztódással szaporodik, a fenti példák pedig a jéghegy csúcsának is csak parányi részei.

Ami a Beneš-dekrétumok legitimségét illeti, a cseh miniszterelnök vagy hiányzott a történelemóráról, vagy történelemtanára nagyvonalúan kezelte a történelem, ezen belül a beneši időszak tényvilágát. Mindenkinek, aki védőbeszédet mond a Beneš-dekrétumok érdekében, tudatosítania kell többek között azt a tény is, hogy az elnöki dekrétumokat, amelyek 1940. október 15-e és 1945. október 27-e között születtek, az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1946. március 28-án szavazta meg, mégpedig a nemzetközi jogi szempontból szokatlan módon, visszamenő hatállyal. A dolog pikantériájához tartozik többek között az is, hogy magát az Ideiglenes Nemzetgyűlést is alkotmányellenesen választották meg, delegátusok útján, nem pedig ahogy azt az Alkotmánylevél 8. paragrafusa előírja. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés faji alapon állt, tagjai csak csehek, szlovákok és más szláv nemzetiségű állampolgárok lehettek. Mivel a törvényhozó testület 1945. október 28-án alakult, a köztársasági elnök 33. számú dekrétuma pedig augusztus 10-én vált hatályossá, a magyarok és a németek már elveszítették állampolgárságukat, tehát sem választók, sem választhatók nem voltak. A gyakorló cseh és szlovák politikusok kapkodása jelzésértékű kell, hogy legyen a mi számunkra, melyből egyetlen tanulságot vonhatunk le, mégpedig azt, hogy nekünk pontosan kell kérdeznünk, s a kérdésekre pontosan, felkészülten kell válaszolnunk.