Miért éppen Európa a migránsok úti célja?

Persze nem azért, hogy Bécsben vagy Pozsonyban telepedjenek le, hanem hogy eljussanak Németországba. Berlin hozzáfogott a nehéz, de nem lehetetlen feladathoz, hogy előkészítse több százezer menekült befogadását. A menekültek akár évtizedek óta Németországban élő rokonai egyre csak bíztatták a Közel-Keleten maradt családtagjaikat, hogy lehet és érdemes is jönni. Igaz, arról ők is keveset tudhattak, hogy a schengeni határokon belüli közlekedés mégsem olyan egyszerű úti okmányok nélkül. Németország egyelőre nem sok követőre talált Európában, a tranzitállamok pedig kifejezetten másképp értékelik a menekülthullámot, mint északabbi vagy nyugatabbi szomszédaik. A napi több ezer menekült szétfeszítette az uniós és nemzeti kereteket. Az első SMS-ek, Facebook-bejegyzések most futnak be az úton lévő vagy még közel-keleti menekülttáborban veszteglő következő hullámhoz tartozókhoz, hogy mégsem lehet simán Németországig robogni. Azonban egy szír vagy iraki menedékkérőnek nem sok mérlegelnivalója van. Hiszen feltehetnénk azt a kérdést, hogy miért jönnek a keresztény–zsidó kultúrkörbe tartozó Európába ezek a tömegek, miközben az Arab-félszigeten számtalan gazdag muszlim olajállam van, ott a történelmi–kulturális hagyományok közelebb állnának hozzájuk. Igen ám, de Szaúd-Arábiának és a kicsi, gazdag Öböl-menti monarchiáknak régóta nagyon rossz hírük van, már ami a külföldi „vendégmunkások”, vagyis bevándorlók fogadását illeti. Alapvetően a hőségben végzett nehéz fizikai munkára hívtak be Ázsiából számtalan dolgozót, azonban az ő társadalmi sorsuk nem hasonlít az európai menekültekére. A jogvédő szervezetek beszámolói alapján gyakorlatilag rabszolgasorban élnek, kiszolgáltatva munkaadó gazdáinak és a hatóságok végtelen önkényének, és annak, hogy bármikor kirakhatják őket. Hiába a (többé-kevésbé) közös hit, nincs erre alapozott szolidaritás. Egyébként is, részben ezek az olajállamok pénzelik azokat a milíciákat, amelyek a mai napig gyilkolják egymást és a polgári lakosságot a konfliktuszónákban. A gazdag arab államoknak esze ágában sincs befogadni tömegeket. Izrael térsége érthetően nem kerül szóba, igazából Irán sem, ahol szintén másodrangú polgárok lennének. Oroszország senkit se biztatott soha bevándorlásra (a „kelet-ukránokat” kivéve); repülőgépre pedig nem tudnak feljutni a menekültek okmány nélkül, hogy a világ távolabbi, fejlettebb tájai felé, például az USA-ba vagy másfelé vegyék az irányt. Marad tehát a szárazföldi–vízi útvonal Európába, amely az egyetlen elérhető, békés és a többihez képest relatív befogadó terület. Úgy is mondhatjuk, hogy az uniós tagállamok az emberi jogi kötelezettségeik miatt nem mehetnek el sose addig, ameddig Rijád, Moszkva vagy Teherán elmegy, így a menedékkérők számára középtávon is Európa lesz a úti cél. Erre kell tehát felkészülni, felkészíteni az intézményrendszert, és összehangolni végre a nemzeti, uniós és nemzetközi joganyagot – amit eddig kényelmesen elmulasztottak a tagállamok, a nyomás hiányában. Hát most lehet dolgozni, és ez csak a nulladik lépés lesz. Utána jön a sok évtizedes, eddig kevés jó példával rendelkező befogadási folyamat. Amikor kiderül, hogy a 15 éves lányát a muszlim hagyományos család beíratja-e úszótanfolyamra vagy még az iskolából is kiveszi.