Vélemény

Mi lesz veled, iskola?

Amióta törvénybe iktatták a kötelező közoktatást, megszokottá vált, hogy az iskolák szeptember 1-jén kezdik meg a tanévet és június 30-án, régebben 29-én, azaz Péter-Pál napján, ünnepi hangulatban, bizonyítványosztással fejezik be.
ÚJ SZÓ ONLINE

2020. szeptember 13. 17:09

iskola
- Fotó: Shutterstock

Ezt a több mint másfél évszázados ritmust a 2020 elején felbukkant világjárvány alaposan megzavarta. A tanítás megszokott rendje és módja márciusban merőben megváltozott.

Jelenleg az egész emberiség abban reménykedik, mind a gazdasági, mind az egészségügyi katasztrófa okozta károkat sikerül idejekorán orvosolni, de arról kevés szó esik, milyen sors vár a sok betegségben szenvedő, elaggott oktatásügyre. Immunrendszere annyira tönkrement, hogy tüneti kezelések már képtelenek segíteni rajta. Az első hatékonynak tűnő gyógymód alkalmazását nálunk Branislav Gröhling, a szlovák kormány iskolaügyi minisztere kísérelte meg, két rendeletével. Az egyik, amit másutt is megtettek, hogy az iskolában folyó tanítást korszerű eszközökkel, azaz internet és egyéb elektronikai eszközök segítségével, távoktatással váltatta fel. Az egyéni feleltetések és „érdemjegyek” kiosztása helyett a szóbeli visszajelzés lett meghatározó, s ami még több, egyes pedagógusok és a gyerekek (tanulók) között olyan személyes „interaktív” kapcsolat alakult ki, ami a hagyományos, „tananyag-közvetítő”, előadásos módon nem volt lehetséges. Ami viszont a csúcs, hogy az érettségi bizonyítvány megszerzéséhez eddig szigorúan előírt, mind a szóbeli, mind az írásbeli vizsgákat (amelyek kérdéseit eddig titkosították) a miniszter szükségtelenné tette. Igaz, megengedte, hogy amelyik diák úgy döntött, mégis megméretteti magát, megtehette. Most az a kérdés, mi lesz a következő lépés. Ugyanis sem az iskolákat (a tanárokat), sem a pedagógiai intézményeket, szakmai társaságokat, pontosabban az egész társadalom oktatásrendszerét – az iskolák problémái szinte mindenkit érintenek – nem lehet szükségállapot(ok) által kikényszerített, ad hoc direktívákkal átszervezni. Már csak azért sem, mert a nevelés-oktatásügy, ha úgy tetszik, az oktatáspolitika, a társadalom legkonzervatívabb területeinek egyike, mégis, szinte minden áron lépést akar tartani a tudomány legújabb felfedezéseivel, a kultúra összes területének fejlődésével, korszerűsödésével. Ezért igyekszik minden ismeretet tantárgyiasítani, és minden elképzelhetőt és elképzelhetetlent belevésni, azaz beletuszkolni az ifjú nemzedék agyába (emlékezetébe), ha tetszik neki, ha nem. Mivel erre az iskola eleve képtelen, eredeti feladatainak mind nagyobb hányadát kénytelen (volt?) áthárítani a családokra. Ez is a konfliktusok egyik bővizű forrása. A szülők, illetve a családok többsége előre tudni akarja, a gyereke(i) mit kap(nak) az iskolától és milyenek lehetnek a kilátásai(k), ezért igényt tart(anak) a rendszeres visszajelzésekre. Az oktatáspolitika szervezői már többször megkísérelték a szóbeli értékelések bevezetését, ám a közgondolkodás annyira hozzászokott, általában az öt számjegyű értékeléshez, hogy nem hajlandó lemondani róla. Amikor a tanító tömör mondatokban közli a szülővel, hogy a csemetéje mennyire volt képes az előírt tananyagot elsajátítani, rendszerint azt feleli, jó-jó, de azt tessék megmondani, ez hányas. Szinte természetes, hogy mind a szülők, mind a gyerekek többsége ragaszkodik a bizonyítványhoz. Ám amelyik szülő, ha rádöbben, hogy a gyereke, a kapott jegyek szerint, sarkítva, csak negyedrendű, ne adj isten „selejt”, egy darabig tűr, aztán egyszerre kirobban. Gondoljunk arra, ha valaki valakit vérig akar sérteni, nem őt személyesen, hanem a hozzá legközelebb állókat: szüleit, párját, gyerekét veszi célba. Az iskola, vagyis a pedagógusok ilyent tudatosan sohasem tesznek. Igaz, a szakzsargonjukba (tisztelet a kivételnek) mégis belekerült a nehéz felfogású, a nehezen nevelhető, esetenként a nevelhetetlen.

Nota bene, a tanárok nem bántó szándékkal, sőt tiszta lelkiismerettel, a tőlük elvárt és megszokott módon végzik a rájuk bízottak kategorizálását. Nem is gondolnak arra, miért juthatna az eszükbe, hogy ezzel a szülők legérzékenyebb pontját kénytelenek irritálni. Hiszen ez a képzésük egyik szerves része: viszonyítási alapon mérni azt, ami valójában megmérhetetlen.

Kérdezhetnénk azt is, milyen tudásfelmérést jelent a félévenkénti, előre kiszámítható feleltetések, a szerzett jegyek átlagának a számítgatása, az egyszeri rossz felelet kijavítása jó felelettel. Ha ez rengeteg izgulás után megtörténik, következhet a semmittevéssel töltött ellanyhulás. Mennyit ér az a végeredmény, amely a szerencsén múlhat? Például, ha a diák, éveken át átlagos, sőt ennél jobb tanulmányi eredményt ért el, de az érettségin egy „rossz tétel” miatt leblokkol, ezért épp hogy csak átcsúszik a vizsgán, vagy megbukik, ami miatt a tortúrát a nyári vakáció után ismét át kell élnie. A 2019/20-as tanévben nem bukott meg senki.

Az elmúlt négy hónapnak ki kellett nyitnia az eddig lépéshátrányban lévő „közép-kelet-európai államok vezető rétegének a szemét. Heves politikai csatározások közepette is észre kellett venniük, nem elég üres frázisok pufogtatásával elkendőzni a problémákat. Hányszor hallottuk már, hogy nálunk az oktatásügy „prioritást élvez”. Vajon miben és miként?

Az iskolák ellátása korszerű elektronikai felszereléssel alaposan megterheli az álla(mok) költségvetését, ráadásul a szülők tetemes hányadának a jövedelme annyira alacsony, hogy nekik nem telik belőle drága táblagépekre sem, ami eleve kizárja a sokat emlegetett esélyegyenlőséget a tanulásban. A továbbtanulásról nem is szólva, pedig a laptopok csak egyszerű interaktív kapcsolatok fenntartására alkalmasak.

Abban is túlzás lenne reménykedni, hogy az elektronikai eszközök a nevelésben és az oktatásban egyik napról a másikra csodát tudnának művelni. Ha az úgynevezett követelményrendszer (maga a szó is idejét múlta) és annak megvalósítása változatlan marad, nem nehéz megjósolni, hogy előbb-utóbb e maradi szemlélet katasztrófához vezet. Hiszen az internetes házi feladatokat – legalábbis a kisiskolások – szülői segítség nélkül képtelenek lettek volna egyedül elkészíteni, amiért a tanítóknak a szülőket kellett módszertani és motivációs fogásokra megtanítaniuk. Most sokan tapasztalhatták, hogy a tanító munkája nem is olyan egyszerű, mint ahogyan egyesek képzelték. Miért? Mert „a tanulás csak magának a diáknak az aktív erőfeszítése révén jön létre, amiből az következne, hogy szinte minden szóbeli tanítás teljesen hasztalan”. A teljesen szó helyett inkább mondjuk azt, részben. Az utóbbi időben sok szó esett a játékos tanításról, tanulásról, de mint sokszor kiderült, ez nem egyéb, mint szlogen. „A vizuális kommunikációt történelmileg elsősorban a szórakoztatással azonosították, és a tanárok vonakodtak szórakozással kapcsolatos példákat alkalmazni a tanteremben.” Oktatás és szórakozás valóban két különböző dolog. Viszont tudni kell, „a szórakozás próbája az azonnali öröm. Amit az ember csupán lát vagy hall, azt könnyen elfelejti. A szórakoztatás rendszerint azonnal méltányolja a tanultak kipróbálását, … de az is lehet, csak évek múlva. A tanultakra emlékezünk; a szórakozás homokba van írva. A szórakozásból rendszerint öröm származik, míg a tanulás lehet élvezetes, fájdalmas vagy fájdalommentes. A tanárnak arra kell törekednie, hogy a tanulás élvezetes legyen, de azokat a gyötrelmeket sem muszáj elkerülni, amelyek gyakran együtt járnak a fegyelmezett gondolkodással. (…) A nevelőknek új oldalról kell megvizsgálniuk azokat az élményeket, amelyeket a mai gyerek az iskolába visz, (…) a maiak feltétlenül inkább vizuális irányultságúak, és jobban ismerik az otthonukon túli világot. Valószínűleg jobban elvárják az iskolától, hogy magasabb szinten építsen azokra a tapasztalatokra és készségekre, melyek a hivatalos oktatást megelőzően már kialakultak.” Sok panasz hallható tapasztalt tanítóktól, hogy nagyon nehéz bánni a mai gyerekekkel. Épp az előbb idézett mondatok bizonyítják, nem a gyerekek változtak meg, hanem a körülöttük lévő világ, ami tőlük új hozzáállást követel meg. A megszokott tanítási rendet nemcsak meghökkentő gyorsasággal elterjedt információs csatornák; mobiltelefonok, videók stb. zavarták meg, hanem a váratlanul megjelent civilizációs ártalmak is: a megnövekedett bűnözés, az iskolát elvégzők magas munkanélküliségi aránya, a túlzott alkoholfogyasztásba, a kábítószer-élvezetbe való menekülés, a családok szétesése, az agresszív vagy közömbös attitűd elterjedése a fiatalok között, de hadd ne soroljam. Természetes, hogy a modern társadalomban az egyik közgazdász szerző szerint: „a tanár egy szerszámgéphez hasonlatos. Egy ilyen „gép” beruházása után több évtized múltával amortizálódik. (…) Talán könnyebb komputerprogramozónak tekinteni a jövő tanárát, s nem olyan embernek, aki a tábla előtt áll, krétával a kezében. (…) „E fejlődés pedagógiai hatása valószínűleg drámai, minthogy nemcsak az oktatás eszközeit fogja forradalmasítani, hanem az iskoláztatás egész koncepcióját.” (96–97.o.) Beleértve a modern szocializálódást is. Sok szó esik manapság a holtig tanulásról, amit az elektronika fejlődése idézett elő. „Az adaptálhatóság és a rugalmasság lesznek a jövő iskolai tanterv kritériumai, különösen a középiskola felsőbb osztályaiban és a középiskola utáni szinteken. A szakmai képzésre leszűkített tanterv legalább két vonatkozásban merevséghez vezet: először is a »végzősök« (azaz a diplomások) feltehetően néhány év után nem »illenek« bele a munka világába, mert elavulnak azok a sajátságos jártasságok, amelyeket elsajátítottak; másodszor a diplomásoknál olyan lelkiállapothoz vezet, hogy mivel őket egy bizonyos feladat elvégzésére képezték ki, egész életükben ezen a pályán kell maradniuk. Ezzel szemben azok, aki általános szakon végeztek, készek arra, hogy átkapcsoljanak, váltogassák a különböző pályákat életük során.” (95. o) A közgazdász által megjövendölt jövő, mint tapasztalhatjuk, már elérkezett, de ő arra is figyelmeztetett: „A munkaerőigény előrejelzésének lehetetlen volta az a másik ok, amiért a tanterv szakmai specifikussága csökkenni fog” (95. o.)

Talán nem tévedünk, ha azt merjük állítani, nincs az életnek még egy területe, amely olyan sokoldalúságot várna el az embertől, mint az általános- és középiskolák pedagógusaitól. Az ismeretszerzésben, vagy ami a velejárója, a problémamegoldásban kétféle gondolkodásmód alkalmazható. Leggyakrabban a konvergens (leegyszerűsítve, egy kérdésre egy válasz adható), amibe „szinte bele kell botlani”. Másik, amelyik igen sok témakörrel kapcsolatban alkalmazható, különösképpen és tán leggyakrabban (is), az irodalom és a művészetek tanításában, a divergens, ha úgy tetszik „szabad” gondolkodás. (Egy problémának számtalan, azaz többféle megoldása lehetséges.) A mai iskolákban a művészeti nevelésre egyre kevesebb idő jut, aminek az érzelmi ráhatás szenvedi kárát. Csoda-e hát, hogy a fiatalok érzelemvilága oda jutott, ahol van?

Mint látjuk, a termelésben az ember mint a legdrágább munkaerő válik egyre fölöslegesebbé, mert a helyét elfoglalják a robotok. Értesülhettünk róla, hogy már sebészeti beavatkozásokat is el lehet végeztetni robotokkal. Egyáltalán, hol lehet foglalkoztatni az emberek sok száz millióit? A világ országainak gazdasági hierarchiájában legrangosabb helyet az „iparilag fejlett” államok foglalják el, ami nem azt jelenti, hogy a lakosság zöme az ipari termelésben dolgozik, hanem mintegy 80%-a a szolgáltatásokban. A nevelés, csecsemőkortól, a felnőttek oktatásán át (beleértve a pedagógusok képzését, át- és továbbképzését) megannyi szolgáltatási ág végzi. Ebben azonban semmi újdonság nincs. Ami új, hogy mind nagyobb szerepet kap benne a digitalizáció, ami egyébként is folyamatosan áthatja egész életünket. A nevelés-oktatásban nálunk még előjoga van az élő szónak, illetve a nyomtatott eszközökkel való tanításnak és tanulásnak, ám ezek szerepének nagyobb részét – épp az elmúlt hónapok bizonyítják – átveszik az elektronikus eszközök. Következzék ismét egy negyven évvel ezelőtt leírt, gondolatsor: „Amit a tanárok naponta véghezvisznek a diákjaikkal, az irányítás, a beszélgetés, a válaszadás, az értékelés, a felmérés és a felvilágosítás területén az új technológiák használata közben, nagyon nehéz feladatnak bizonyul, sokkal nehezebb annál, amikor még elsődlegesen a nyomtatott szövegre és az emberi hangra alapozva végezték munkájukat.”

Ismét új kérdések vetődnek fel. Egyik, hogyan taníthatók meg a kisgyerekek írni és olvasni. Amikor megláttam az ezekre szolgáló elektronikai eszközöket, eszembe jutott a százhúsz évvel ezelőtti palatábla és palavessző, amiket a gyerekek az irka és ceruza előtt a tarisznyájukban hordtak az iskolába. Másik, ha megmaradnak a tudásfelmérések, miért kell kihagyni az osztályozást és a vizsgákat. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy fölöslegessé válnak. A digitális eszközök memóriarendszere mind a tanár, mind a tanuló munkáját, utóbbinak az előmenetelét is tárolja. Tehát eleve kizárja konfliktusok forrásait, sőt a folytonosan ismétlődő stresszhelyzeteket. Mert mint egy másik szerző írta, a programozott oktatásban: „A párbeszéd a tanuló és a számítógép között négyszemközt folyik, úgyhogy a diáknak sem társai gúnyolódásától, sem a tanár büntetésétől nem kell tartania, s ez növeli az önbizalmát. (…) Azok, akik a hagyományos tanteremben csak nagyon rövid ideig tartó összpontosításra képesek, a számítógép által kitűzött feladatokkal elmélyülten foglalkoznak akár órákig is.” Tehát most válhat valóra Carl Rogers (1902–1987) amerikai pszichológusnak a tanulás szabadságáról meghirdetett programja, mely szerint a tanulás öröm, ha a tanár „facilitátor” (csoportokat segítő, útbaigazító) szerepet tölt be. A kényszerrel végzett tanulás pedig nem egyéb, mint szellemi rabszolgaság.

Mégis meddő illúzió lenne, ha abba élnénk bele magunkat, hogy az elektronikai eszközök használata egy csapásra mindent, ami eddig rossz volt, pár nap leforgása alatt képes jóra fordítani. Mint a fentiekből remélhetőleg kiderült, komoly anyagi, szakmai és közfelfogásbeli feltételei vannak. Viszont a változtatás nem tűr halasztást és megfontolatlan kapkodást, azaz eltúlzott sietséget sem.

Csicsay Alajos

Támogassa az ujszo.com-ot

Rengeteg hírrel bombáznak minket különböző portálok, s nem könnyű felismerni a valódi- és álhíreket. Ezért is fontos, hogy olyan weboldalakról tájékozódjunk, amelyek megbízható, korrekt információkat nyújtanak.

Az ujszo.com szerkesztőségében minden nap azért dolgozunk, hogy Önök kizárólag ellenőrzött, valós híreket kapjanak weboldalunkon. Ennek biztosítása meglehetősen költséges. Mi viszont szeretnénk, hogy minden kedves olvasónk hozzájuthasson az ellenőrzött információkhoz, ez azonban az Önök anyagi segítsége nélkül hosszú távon nem lehetséges.

Ezért kérjük olvasóinkat, hogy járuljanak hozzá az ujszo.com működéséhez. Számítunk Önökre. Önök is számíthatnak ránk.

Ha támogatna bennünket, kattintson az alábbi gombra. Köszönjük.

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
Igor Matovič

Matovič: Szigorítani fogunk!

FC DAC

ÉLŐ: FC DAC 1904 – AS Trenčín

Berényi József

Berényi mégsem lett Kollár tanácsadója

Zuzana Čaputová

Csökkent az emberek Matovičba vetett bizalma, továbbra is Čaputová a legmegbízhatóbb politikus

pénz euró

Tudnivalók a főiskolai ösztöndíjról

Bárczi Zsófia: A jó, a rossz meg a többi

Bárczi Zsófia: A jó, a rossz meg a többi

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.