Mi is köszönjük!

Ma is felkelt a nap, pedig vasárnap este sok magyar érez(het)te úgy államhatáron belül és túl: vége a világnak. Ugyan Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezető-helyettese a közszolgálati televízió választási stúdiójában az igenek győzelméről beszélt, ami statisztikailag igaz, ám a határon túli magyarok számára mindez sovány vigasz.

Ha a világnak nem is lett vége, az mindenképpen bizonyos, új időszámítás kezdődik a magyar–magyar kapcsolatokban. Az „anyaország” ugyanis most egyértelműen tudtunkra adta: nem kér belőlünk. Regélhetünk arról, hogy az urnákhoz járuló szavazópolgárok között – ugyan nem sokkal, de – többen voltak azok, akik szívesen látnának bennünket is magyar állampolgárként, vagy hogy az eredmények ismeretében a magyar kormánynak erkölcsi kötelessége valamilyen módon rendezni a kérdést, attól még a hétvégi népszavazás eredménytelen, azaz jogi következmények nélküli marad. A külhoni magyarok jó részében joggal lehet valamiféle pontosabban körül nem határolható hiányérzet: nem kaptak meg valamit, amire pedig nagyon vágytak. De hogy egészen pontosan mitől is estünk el, ezt nem tudná megmondani senki. A magyar választóknak úgy kellett voksolniuk, hogy nem tudták pontosan, miről is döntenek, mit jelent az „igen”, és mit a „nem”, ezért volt értelmetlen belehajszolni őket ebbe a zsákutcába. Ha a referendum eredményes lett volna, s a feltett kérdésre többen szavaznak igennel, akkor az Országgyűlésnek időkorlát nélkül kellett volna elfogadnia egy törvényt, mely szabályozta volna a kettős állampolgárságot. Azaz ha nem lett volna hozzá kellő politikai akarat, évekig tarthatott volna, míg elkészül az a bizonyos jogszabály. ĺgy talán érthető, ha valaki azért maradt otthon, vagy szavazott nemmel, mert nem tudta, voksával pontosan mihez is járul hozzá. Ugyanakkor a mindenkori hatalom alibizmusát is látnunk kell a döntés hátterében.

Sokakban joggal kelt visszatetszést, hogy az ország miniszterelnöke – a legsötétebb szociális demagógia érvrendszerével –a „nem” mellett tette le voksát, a szocialista-szabad demokrata propaganda ugyanúgy az ösztönökre próbált hatni, mint a státustörvény esetében. Csapatostul fognak beözönleni ezek a jöttmentek, és felzabálják a szociális ellátórendszert, hallhattuk különböző fórumokon, különböző csomagolásban. Aljas (bel)politikai játszma eszközeivé tettek bennünket, pártpolitikaivá silányítva a nemzetpolitikai ügyet, majd – sokadszor – rólunk, de nélkülünk döntöttek.

Ezt a kérdést kár tovább boncolgatni, egy ideig nem leszünk magyar állampolgárok. Innentől inkább azt kell átgondolni, hogyan lesz ezután, hogy alakul majd a magyar–magyar viszony. Mert Budapesten könnyű azt mondogatni, hogy a határon túli magyarságnak nem szabad úgy értelmeznie a népszavazás végeredményét, hogy Magyarország lemondott róluk. Persze, nem szabad, de vajon akkor hogyan értelmezzük? „Értem, hogy az ország nem keveri össze a nacionalizmust és a felelős hazafiságot. Köszönöm Magyarországnak” – mondta a miniszterelnök az eredményhirdetés után. Mi is köszönjük.