Mi és ki jöhet Arafat után?

Mivel már tizenöt hónapja szüntelenül folytatódnak az összecsapások, a sokadik kudarc nem volt meglepő, csak lehangoló. Merthogy újfent bebizonyította, a megegyezési készség hangoztatása mindkét részről csak üres szólam, tartalmatlan gesztusok sora. Saron és Arafat, az izraeliek és a palesztinok úgy általában ugyanazt mondják és ugyanazt teszik, mégsem képesek megállapodni. Mert amit tesznek, azt nem azonos cél érdekében, hanem egymás ellen cselekszik. Elég, ha idézünk két jellemző nyilatkozatot: „Nem mi kezdtük a háborút, minket csak belerángattak”. Vagy: „Békejobbot nyújtok gyermekeink érdekében”. Melyik származik Sarontól és melyik Arafattól? Teljesen mindegy, a kijelentések szabadon cserélgethetők, a dörgedelmek mellett ilyen malasztos mesékkel szokták a nagy nyilvánosság előtt szórakoztatni egymást és a külföldi közvetítőket.

Bár hasonló a szótár, a célok természetesen homlokegyenest eltérőek. Saron azt igyekszik bizonyítani, hogy a palesztinokkal nem lehet békét kötni, nem lehet nekik országot adni mindazzal, ami vele jár, mivel még azokkal a korlátozott jogokkal sem tudnak élni, azokat a kötelezettségeiket sem tudják teljesíteni, amelyek a jelenlegi autonómiaszerűségből fakadnak. Arafat ezzel szemben azt állítja, hogy a terrorizmust a megszállás szülte, a reménytelenség és a megaláztatás, amiben a palesztin népnek évtizedek óta osztályrésze van. A független palesztin állam – a megfelelő határok között – képes lenne véget vetni a fanatikus terrornak.

Mint oly sok esetben, az igazság most is valahol félúton van. Csakhogy ez a „félút” Jicchak Rabin izraeli miniszterelnök erőszakos halála óta egyre hosszabb. Benjamin Netanjahu kormányzása akkora kitérőt jelentett, hogy a Rabin-tanítványnak számító Barak országlása éppen csak a korrigáláshoz volt elég, a továbblépéshez már nem. Majd jött Saron, aki még a kormányfői poszt elnyerése előtt a tudatos provokációk útjára lépett, és még el is aknásította azt maga után.

Eközben Arafat csak megy, jár körbe-körbe, mert mozgástere egyre kisebb – híveinek száma szintúgy. Jasszer Arafat már csak amolyan márkanév, amelyet mindenki ismer. Mindenki tudja, hogy a „palesztin ügy” szinonimája, de – maradva a hasonlatnál – nem midenki vevő rá. Arafat tragédiája ugyanaz, ami Rabiné volt: hamarabb értette meg, mi kell népének, mint maga a nép. Személyes tragédiájának beteljesülése már akkor elkezdődött, amikor berobbant a nemzetközi köztudatba, egyik kezében olajággal, a másikban géppisztollyal. Mert voltak, akik csak az olajágra figyeltek, s voltak, akik csak a géppisztolyt ismerték fel. Márpedig a jelkép egyértelmű volt: a hazájukból elüldözött és a megszállás alatt sínylődő palesztinok magukhoz tértek a letargiából és válaszúthoz értek: vagy harcolni fognak jogaikért, vagy – ha a másik fél is úgy akarja – békés úton szerzik vissza azokat. A „vagy-vagy” helyett bekövetkezett az „is-is”, pedig Arafat abban a híres ENSZ-beli beszédében éppen ettől óvott. A hidegháború kellős közepén azonban a palesztin ügy is csak eszköz lett, mivel az ellenséges táborok számára a Közel-Kelet nem volt más, mint a szembenállás egyik frontvonala. A tragikus folytatás közismert – közismert a történelem és a nyugtalanító valóság egyaránt.

Jasszer Arafat megítélése – ugyancsak köztudottan – pedig változó. Az ellentmondásos történések szimbólummá degradáltak egy ügyes politikust. Kinek a harc, kinek a béke szimbólumává – pártállás szerint. Maga a jelenlegi izraeli kormány – lévén koalíciós – is ezzel a dilemmával küszködik. Igaza van Saronnak, Arafatnak van terrorista múltja is – ugyanúgy, mint az izraeli miniszterelnöknek. Igaza van Peresznek is, Arafat sokat tett a megegyezésért, a békéért – együtt kaptak Nobel-békedíját, ő már csak tudja.

Furcsán tudathasadásosak maguk a palesztinok, s általában az arabok is. Akik úgy vélik közülük, hogy Izrael ellen fegyverrel kell harcolni, fel nem foghatják, miért forszírozza az egykoron sikeres gerillavezér a tárgyalásokat, mikor azok bizonyítottan sehová sem vezetnek. A megegyezéspártiak csalódottak, mert szerintük Arafat eldobta az olajágat, különben nem engedné, hogy a terroristák robbantgassanak. Az igazán sajnálatos pedig az, hogy éppen ez a béketábor fogyatkozik a palesztin oldalon, miközben Izrael – egyelőre – még mindig cirka fele-fele arányban béke-, illetve harcpárti. Elméletileg tehát Izrael az, amelynek – a szinte minden napra jutó tragédiák ellenére – van még esélye a megegyezés javára kibillenteni a mérleget.

Ezzel szemben Ariel Saron leplezetlenül Arafat félreállításán munkálkodik. Képtelen átlépni saját katonamúltjának árnyékát, nem látja, hogy palesztin oldalon még nincs olyan személyiség, aki Arafat helyére lépne. Arafat félreállítása akár polgárháborúhoz is vezethetne, és – Saron reményeivel ellentétben – Izrael aligha élvezhetné a nevető harmadik pozícióját. Az egymás ellen küzdő palesztin erők előbb-utóbb éppen Izrael ellen fordulnának. Csak ez jöhet akkor is, ha a palesztin ellentétek megmaradnak politikai síkon, bár ennek kicsi a valószínűsége. A Hamász, az Iszlám Dzsihád és a hozzájuk hasonló kisebb szélsőséges szervezetek programja ugyanis köztudottan Izrael elpusztítása, nem pedig annak a kévéskének az elfogadása, amit Saron és elvbarátai hajlandóak lennének a palesztinoknak odavetni. Ha pedig Saron netán arra számít, hogy majd mások nyerik meg neki a háborút – lásd: Afganisztán –, akkor félő, hogy csalódni fog. A civilizált világ – az Öböl-háború, Szomália, Bosznia, Koszovó és most Afganisztán után – már éppen hadviselési kedvének határára jutott.