Mi a fenén csodálkozunk?

Történik a Bársonyos 22-ik évfordulóján, hogy egy komáromi adófizető polgár belügyminisztériumi levél alapján elveszíti állampolgárságát. Alapvetően azon háborodunk föl, hogy megbántottak egy magyar embert. Ez is igaz, de közben nem gondolunk arra, hogy olyan törvény alapján jártak el, amely (Alkotmánybírósági gyakorlat ide vagy oda) ellentétben áll az alaptörvénnyel, mert aszerint senkitől sem vonható meg az állampolgársága akarata ellenére. Még akkor sem, ha erről egyébként egy tucatnyi törvény rendelkezne. Merthogy azok a törvények az alkotmányt nem írják felül. Az alkotmány ezen passzusának tartalma egyébként egy bizonyos ENSZ alapokmány alapján született, és azt a mi törvényhozásunk ratifikálta, tehát akkor sem lenne rendben a dolog, ha az alkotmány most hirtelen megváltozna. Aztán meg csak bámulunk, hogy jó, ha már állampolgárság nincs, de akkor mi van olyanokkal, hogy munkavállalás, vállalkozás, egészségügyi- és társadalombiztosítás, merthogy állítólag ugyanabban az EU-ban vagyunk, ehhez jön Schengen. Nos, ezek azok a bicskanyitogató felismerések, amelyeken füstölögnünk kellene a 22. évforduló kapcsán.
Meg azon, hogy a Nemzeti Színházban gyönyörű beszédek hangzanak el értékekről. Csak azt nem tudjuk meg a tévés közvetítésből, milyen megemlékezés tanúi lehetünk? Kormányzatié? Ej, ej, a Bársonyos kormányé? És akkor hol van az SaS? Vagy államié? Nem sok jót írtunk le e hasábokon korántsem nagyrabecsült államfőnkről, no de akkor hol van? Meg hol az ellenzék? Olyan, amilyen, de hol van? És még egy vérlázító kérdés: milyen kulcs alapján vannak ott a novemberi ikonok, ha hiányzik egy meghívó mondjuk Budajnak. Meg Kňažkonak? Ők olyan jelentéktelen kis figurái voltak a hatalomváltásnak? Mi van, már az sem igaz, amit a saját szemünkkel láttunk? És a rendszerváltás hajnalán kereszténydemokrata Dzurinda és Figeľ, valamint magyar kereszténydemokrata Bugár hajtókáján mit keres a VPN (Cipár által alkotott) emblémája, amely egyébként egy levédett logó? Hogy is van ez?

Mit várunk saját magunktól, ettől a pici, de még mindig a világ harminc legmagasabb életszínvonalú országai közé tartozó államtól? Hogy összezár? Hogy képes válságot kezelni? Amikor a ma élők nagy része által megélt változások sem olyanok, mint amilyenek voltak? Amikor a szabadság, a felelősség, az önrendelkezés igazi nagy értékei mellé csúsztatjuk az aktuálpolitikát? Amikor szent ideálokat úgy magasztalunk, hogy az kisajátításnak néz ki? Akkor mi a fenén csodálkozunk?

Ne csodálkozzunk, hogy választási nagyesélyes az a politikus, aki saját bevallása szerint nem vette észre 1989 novemberét. Ne csodálkozzunk, ha olyan elnököt választunk meg közvetlen voksoláson, aki máig nem tisztázta, miként lehet parlamenti szavazással megfosztani egy képviselőt a mandátumától? Ne csodálkozzunk, hogy az emberek a politikai vitát veszekedésnek tartják. Ne csodálkozzunk, hogy egy adófizető polgárnak el lehet venni az állampolgárságát és azzal együtt olyan javakat, amelyeket már megfizetett és amelyek egzisztenciális alapjai az életének.

És ne csodálkozzunk, ha egy novembert meg nem élt generáció megelégeli ezt az egész katyvaszt, és úgy elkerget minket basseball-ütővel és a Twiterrel melegebb tájakra, hogy észre sem vesszük, újra diktatúrát építünk. Magunknak.
Václav Havel állítólag gyengélkedik. Emiatt először nem vett részt a Bársonyos hivatalos ünnepségein. Hát, lehet, hogy ebben inkább szomorú szimbólumot kellene keresni.