Mesevilág Sárosban

Sztankahermányban sétálva újra fel lehet idézni valamit ebből a világból. Sztankahermány (Hermanovce) Eperjes közelében fekvő település, ahol a Péchy család méretes kúriája állt évszázadokon át, amit a 19. században angolparkkal és egyéb kisebb épülettel bővítettek. A Péchyek e Sáros megyei fészkének a huszadik században ugyanazt a brutális utat kellett bejárnia, mint lényegében minden felvidéki birtokos családnak és kúriának: a második világháború végén a kastélyt kirabolták, az épületet államosították, a tulajdonosokat kitelepítették. A gyors pusztítást további évtizedes pusztulás követte, és végül maradt, mint mindenütt, egy kőhalom.

A rendszerváltás után azonban erre járt Klara Szakall von Losoncz, egy svájci hölgy, civilben lakberendező, egyébként pedig a kastély utolsó tulajdonosának unokája. A nagyapa, a Péchyek itteni ágának utolsó családfője, orosz fogságba került; a családfő lánya (főszereplőnk anyukája) pedig a kastélyból csehországi munkatáborban kötött ki a világháború után. A fiatal nő ott ismerkedett meg egy másik fiatallal a Szakall von Losoncz családból, akiké a csízi termálfürdő volt korábban, és aki a helyi bányában dolgozott ekkor. Az ötvenes évek munkatábor világában igazi előkelő frigy köttetett a két valahai felvidéki birtokos-család között, ebből született Klara. Aki már élete java részét Svájcban töltötte, de gyerekkorából megőrzött valamennyi cseh nyelvtudást is. Illetve a letűnt polgári-nemesi, csehszlovák–magyar világ ismeretét Svájcban is magába tudta szívni, az emigrációba kényszerült család erősen ápolta a sárosi világból hozott emlékeket. Klarát elmondása szerint végül ez motiválta arra, hogy a kastélyt visszaszerezze és azt újra életre keltse, immár egy luxushotel formájában.

Érdemes az interneten megnézni a kastélyról készült képeket: az az ízlésesség és gazdagság, amit látunk, 15 év munkája és nyilván rengeteg pénz eredménye. Az elért nívót már több szakmai díjjal jutalmazták Szlovákiában és külföldön is. A tulajdonos egyszerre próbál megfelelni a legerősebb piaci trendeknek – esküvői helyszínként ajánlják magukat – és valamit visszaidézni a világháború előtt még itt dívó világból. Mert hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy nem Trianonig, hanem 1945-ig tartott itt a magyar birtokosoknak egy sajátos zárványszerű élete, Csehszlovákián belül, a nyelvhatártól is északra. Az archaikus nemesi lét és a teniszpartikban kiteljesedő modern társadalmi élet valószerűtlen elegye alakult így ki, itt nyaraló budapesti rokonsággal és Prágából vett Tatra luxusautókkal, mikrokozmoszként létezve egy csehszlovák tömegdemokráciában. Az akkori csehszlovákiai magyar érdekképviselet sokszor rosszallva is tekintett erre a zárványszerűségre, ahogy a sárosi kastélyok a tömegek problémáitól elfordulva felépítették a maguk mesevilágát.
És ma újra egy mesevilágban járunk itt: a kastély új tulajdonosa maga nevezi így az interjúkban az itt létrehozott életet. Jó is ez és furcsa is, az elegáns kastélyszállónak ma sincs sok köze a sárosi valósághoz. De ha sikerül itt piaci alapon „kastélyt működtetni”, az jó perspektívát jelenthet a vidék jobb sorsra érdemes hasonló birtokainak is.