Méhek ideje

A kereskedelmi tévécsatornák esti hírműsorainak élén általában autóbalesetek szerepelnek. Ünnep, ha nincs három-négy halott. Az most mellékes, hogy a szerkesztők milyen megfontolásból emelik ezeket a tudósításokat az első helyre, a gyarló néző sokkolása, szenzációéhségének azonnali kielégítése vezérli-e őket, vagy pedig az elrettentés szándéka, a tény tény marad. Miként az is, ami New Yorkban, Madridban és bolygónk számos más pontján történt, vagy történik naponta Irakban. Mennyi halált bír el az élet, menynyi fájdalmat, szenvedést? Különösen, ha a közúti balesetek, a terrortámadások, a helyi háborúk, a természeti katasztrófák áldozatain túl csupán a közelünkben élő hozzátartozóinkra, rokonainkra, ismerőseinkre, kollégáinkra, barátainkra is gondolunk, akiknek úgy állt meg a szívük örökre, hogy át sem dobbanhatott a negyvenedik, ötvenedik, hatvanadik esztendőn. A kegyetlenül szomorú személyes tapasztalatot megerősítik a statisztikák, mint a minap is egy sor számadat a rádióban, mely szerint nálunk évente tízezres nagyságrendben halnak meg elsősorban szív- és érrendszeri betegségben, valamint rákban, sokan fiatalon. Persze, tudjuk, helytelen életmódot folytatunk, még helytelenebbül táplálkozunk, napjainkban meg már igazán, hiszen a tápláléklánc teljes terjedelmében mérgezett-manipulált, és ha mégis akadnak benne vagy rajta kívül a kommersz szintet meghaladó minőségi élelmiszerek, az áruk miatt egyelőre csak kevesek számára elérhetők, a legtöbb ember hozzáférési esélye szinte a nullával egyenlő. Nem én találtam ki: az ipari civilizáció, a fogyasztói társadalom képtelen az emberi egészség problémáját kezelni, sőt inkább gerjeszti, a környezetszennyezéssel is. A baj, úgy tűnik fel, e téren sem jár egyedül. Ilyenképpen az sem meglepő, hogy egyes vélemények szerint az ember immunrendszere összeomlóban van. Hovatovább a természeté is, „hála” a rablógazdálkodásnak, egyebek között. A példákat ezúttal hagyom a spájzban, azt meg csak halkan kérdezem, kerülendő itt a bölcselkedést, mely más műfajnak az ismérve: beteg világban, vérszegény országban hogyan lehet egészségesen élni? Azért mégis egy példa, ha első pillantásra távolinak tetsző is. Szlovákiában ez idő tájt kétszázezer méhcsaládot tartanak nyilván. Eltűnt százötvenezer, másfél évized alatt. Nem emigrált – kihalt. Egy egész méhésznemzedékkel együtt, melyet nem követtek újabbak. Pedig a méz – a tiszta méz – kincs, értékes táplálék, a méhek munkája, a virágokat megporzó, a megtermékenyítést elősegítő munkájuk gazdasági haszna ugyancsak felbecsülhetetlen. „Egy meggyfát sűrű fátyollal borítottak, hogy méhek ne jussanak virágjaihoz – idézem egy régi méhészkönyvből. – Mellette egy másik, ugyanakkora meggyfát szabadon hagytak. A virágzáskor betakart fán 1 kg gyümölcs termett, a takaratlanon 18 kg.” A meggyfáról jut eszembe, három is volt nekünk belőle egykori, ilyenkor, húsvét tájékán virágerdőként pompázó kertünkben, melynek helyén házak állnak régóta, s talán a legszebben ők, a meggyfák tündököltek, hófehéren, hatalmasan. Két méhcsalád az egyikük alatt örvendezett a tavasznak, az újjászületés megannyi apró jelének, a másik kettő öreg barackfa árnyékában, miközben fent a lombokon szólt a méhmuzsika, a kaptárak kijáróján pedig szünet nélkül landoltak, kosárkáikban sárgálló virágporral, méhecskék tucatjai. A legbékésebb repülők. Ez emlék ugyan, de élet, szárnyalás.