Megtörtént a csoda

Többségüket ismerte, volt, akit nem, de köszönt azoknak is. Nagyon csodálkoztam, de mivel tetszett, hogy mosolyogva visszaszólnak (még nekem is, aki pedig eleinte nem köszöntem!!!), én is átvettem ezt a szokást. És nagyon élveztem. Csóklom!!! 

A második o betű elveszett a vidám rikkantásban. 

A következő meglepetés sok évvel később ért, amikor azt tapasztaltam, hogy már falun sem dívik ez a tömeges köszönés. Merthogy sok az idegen, nem köszönnek, akkor a helyiek miért köszönjenek nekik? Meg ez már nem divat, sok családban nem tanítják meg köszönni a gyerekeket. De miért nem divat? Igen, a mai falu már más, tényleg sok a betelepült, a más nyelvű is, fellazultak a belső szabályok. Mint sok minden másban, itt is előfordul, hogy a fürdővízzel együtt a csecsemőt is kiöntjük.

 Pontosan ez történt a köszönéssel. De nincs még minden veszve! Ismerek egy embert, aki Pozsonyban nap mint nap ugyanabban az étteremben ebédel. Egy idő után észrevette, hogy abban az időben mindig ugyanazok járnak oda. Csupa ismeretlen. És akkor úgy érezte, ha már a sors napi fél órára egymás mellé rendelte őket az asztalnál, akkor meg kell tisztelni egymást. És elkezdett nekik köszönni. 

A fiatalabbaknak is. Mindenki meglepődött. Valaki meg is kérdezte, hogy miért köszön neki, mire ő elmondta, hogy jó falusi gyerekként megtanulta: az ismerősöket köszönteni kell. Márpedig mi ismerősök vagyunk, hiszen naponta együtt eszünk, nem? És megtörtént a csoda. Fiatal, idősebb, falusi, városi – mindenkiből előjött a köszönési késztetés, és ma már ott tartanak, hogy jó asztaltársaságként megbeszélik a napi fejleményeket, a világ problémáit, sőt, így együtt már kettejük születésnapját is megünnepelték. 

De én is tettem valamit a köszönés rehabilitálása érdekében! San Diegóban tapasztaltam, hogy az egyetemi kampuszon, hatalmas egy térség rengeteg emberrel, mindenki mindenkinek köszön. Ez jutott eszembe nemrég, amikor nem messze a nyitrai egyetemtől, a folyó partján szembejött velem egy csomó diák. Nem ismertek, nem az én tanítványaim. Eldöntöttem, hogy köszönök nekik.
  
Mert az olyan jó. Nem baj, hogy fiatalabbak. Meglepődtek. Ez meg mi, láttam az arcukon. Aztán kicsit tétován, de visszaköszöntek. Azóta kétszer találkoztunk. Utoljára már ők üdvözöltek először. 

És tegnap, a bevásárlóközpont forgatagában mosolyogva rám köszönt egy csapatnyi fiatal. Ők voltak.