Megnyitni vagy nem nyitni?

És ez nem sima pechszéria, amit elintézhetünk egy „Hát, Istenem, volt egy rossz hete” – vállrándítással, Robert Fico ugyanis éppen úgy kommunikál – ködösít, demagóg féligazságokat mond, miközben az igazság kizárólagos birtokosának tartja magát –, mint ahogy azt gyakorlatilag politikai röppályája kezdetétől fogva teszi.

Miközben önök a múlt szombaton, kilenc óra tájban éppen megetették a kutyákat, autójukat szerelték, netalán kihasználták, hogy gyermekük éppen nyári táborban van, a miniszterelnök rendkívüli sajtótájékoztatót hívott össze. Hála a szlovák hírtelevíziónak aztán egy egész ország láthatta élőben, ahogy a miniszterelnök a kezdődő (?) elmeháborodottság jegyeit mutatja.

Kifejtette, a sajtó nem azért szekálja Viera Tomanová szociális ügyi minisztert, mert az támogatta egykori munkahelyét. A támadás hátterében a választók járadékaival zsonglőrködő gonosz magánnyug-díjpénztárak állnak, akiknek a tárcavezető be akar tartani, s akik ráadásul megvettek tizenegy újságírót is a hadművelethez. Az, hogy Tomanová odanyomott két millát egykori munkaadójának, amelynek ráadásul a járuléktartozás mellett adóhátraléka is volt, Fico szerint tökéletesen rendben van. Utóbb az is napvilágra került, hogy egy nemzeti párti képviselőasszony szociális intézményének büdzséjét is megtoldotta, de gondolom, ezzel sincsen semmi gond, legalábbis a miniszterelnöki logika szerint.

Robert Fico leginkább a lakosság reakcióira hagyatkozik döntései során. Bevett kormányzási formája, hogy valamelyik minisztere bedob a köztudatba valamit, azt ott egy ideig keringetik, kóstolgatják, és ha a nép gyomra nem veszi be, akkor jön ő, a népi hős, és majd megmondja a frankót. Hát Tomanovával alaposan melléfogott. A fenenagy kiállást ugyanis a lakosság 42 százaléka elveti. Kíváncsi vagyok, hogyan fog ebből sikeresen kitáncolni a „nagy stratéga”, aki útilaput kötött médiatanácsadója talpára. Azt mondta, elég tapasztalt, nincs szüksége tanácsadóra, maga is elbánik a firkászokkal.

Ebben a szellemben folytatta e heti fellépéseit, és küldött el melegebb égtájakra minden újságírót, aki bármit is kérdezni próbált tőle, monomániásan ismételgetve ugyanazt a mondatot: kétmilliárdos veszteségük van a magánnyugdíjpénztáraknak, kétmilliárdos veszteségük van a magánnyugdíjpénztáraknak, kétmilliárdos veszteségük van a magánnyugdíjpénztáraknak. Marx élvonalbeli hazai követője rámutatott, miközben a Sátán földi helytartójának számító magánnyugdíjpénztárak a csőd szélén állnak, kétmilliós veszteséget produkálva, topmenedzsereik pofátlanul magas fizetéseket kapnak. Hiába hördült fel testületileg az egész ellenzék, hiába cáfolt rá az egész bankszektor a képtelen állításra, hiába mondta a jegybankelnök, hogy nem így, a kormányfő meg se hallotta. Azaz csak úgy tett, mintha nem hallotta volna meg. Amikor azt hitte, kamerán kívül van, elgágintotta magát, és beismerte, tudja, hogy amit állít, az nem pontosan úgy van ám, ám nem volt kamerán kívül. A hétköznapi emberek az ilyent lódításnak vagy hazugságnak nevezik. De ő nem hétköznapi ember. Az ámokfutók mind kivételesnek gondolják magukat.

A hét másik húzótémája – amit a hírpiacon jelenleg egyeduralkodó Tomanová-sagát követő Fico-ámokfutás árnyékában a kommunikációban egyébként is hírhedten gyenge magyar pártnak nehezen sikerül kommunikálnia – a Beneš-dekrétumok megnyitásának kérdése. Csáky Pál pártelnök szeretné megnyitni a Beneš-dekrétumokat. A kertszomszédommal tegnap este éppen arról beszélgettünk locsolás közben, hogy ő meg szeretne egy új autót. Gondolom, az olvasó is szeretne ezt-azt. A kérdés, hogy ennek érdekében mit teszünk. Egyelőre úgy néz ki, ez a dekrétummegnyitás nemigen fog menni, s ha mégis sikerül, akkor gyermekeink már nem fognak emlékezni arra a szerencsétlen kommunikációs offenzívára, amellyel az egész megindult.

A pártelnök ugyanis a lehető legrosszabb megoldást választotta a probléma megnyitásához: a magyar sajtón keresztül üzente meg a dolgot szlovák kollégáinak. Nyilatkozatát a pártelnök azzal fejezte be: „ugyan a sajtó hasábjain sokszor vitatkoztunk már egymással a kérdésről, hivatalosan, a parlament talaján (sic!) sem szakmai, sem politikai eszmecserére nem került még sor a magyarok meghurcoltatásáról, a kollektív bűnösség elvének rájuk vonatkozó érvényesítéséről.” Az ég szerelmére, ha unja már a sajtóbeli üzengetést, akkor miért a sajtón keresztül üzenget!? Arról nem is beszélve, hogy nem is tudja pontosan, mit akar. Ráadásul a téma korábbi pártbeli felelősének, akinek vélhetően egészen csekély köze azért van hozzá, fingja sincs arról, hogy mi az új offenzíva. Van-e, és ha igen, akkor mi a lényege. És ezt újságírói kérdésre válaszolva a sajtónak is elmondja. Az elemzések szeptemberre lesznek készen, mondta a pártelnök. Akkor tetszettek volna vele szeptemberig várni, amikor már legalább kábé tudják, hogy mit akarnak.

Vélhetőleg ők maguk is észlelték e kommunikációs csetlést-botlást, így a párt frakcióvezetőjének képében jött a kommunikációs felmentő sereg. Bárdos Gyula hangsúlyozta, nem Csáky egyéni projektjéről van szó, hanem a párt teljes mellszélességben áll mellette. Nem tudni, hogy legalább magának elhitte-e ezt az állítást, Bugár Béla ugyanis csaknem a Csáky-nyilatkozattal egy időben helytelenítette azt. Március idusa megmutatta, hogy a kifelé mindenkor hangzatosan demonstrált pártegység merő retorika, s ha nem is recseg eresztékeiben a párt, legalábbis jónak mondható állapotban nincs. De legalább azóta nem törekednek arra, hogy ennek az ellenkezőjét állítsák. Fentebb írtuk, hogy a kormányfő lapátra tette médiatanácsadóját. A hölgy így most valószínűleg állást keres, ha nem okoz túl nagy erőfeszítést, érdemes lenne valahonnan megszerezni a telefonszámát, mert ha továbbra is így fognak kommunikálni, az nemhogy hosszú, de még középtávon sem lesz kifizetődő. Stratégia kell erre is! Vagy erre sincs emberük?

Pedig a felvetés jó. Václav Klaus korábban egy cseh lapnak adott nyilatkozatában kifejtette: „a beneši dekrétumok annak a kornak a realitásai voltak, amelyben létrejöttek. /…/ Fél évszázad multán ilyen vagy olyan jelenségeket egy kissé másként értékelni nem lehet.” A jelenleg hivatalban levő cseh elnök valószínűleg megbánta már ezt az 1994-es nyilatkozatát, mert amit állít, butaság: boszorkányégetések sincsenek már, pusztán azért, mert másként értékeljük ezt a problémát. Igenis szükség van szakmai vitára. De nem úgy, ahogy azt az SDKÚ szeretné, melynek egyik vezetője kijelentette: a dekrétumok már csak a történészekre tartoznak. Amíg köztünk élnek a szenvedő alanyai, addig nem utalhatjuk csak a történészek kompetenciájába a kérdést, de a szakmai vita kell. Politikai vita is kell. Valóban, ne a sajtóban ugassanak blődségeket a nemzeti bugrisok holmiféle börtönbüntetésekről a Beneš-dekrétumokat firtatóknak, hanem az ország házában mondják el kvalifikált véleményüket, bár gyanítom, olyan nincs nekik.

Sőt – bár ezt Csáky nem említette –, kell a társadalmi vita is. Csak félő, a társadalom nem tud erről vitatkozni, mert nem tudják, miről van szó. Vajon a témában hőbörgő pártaktivisták és már a témafelvetést is elítélő szlovák újságírók közül ki rágta át magát mind a 144 elnöki dekrétumon (vagy legalább azon a tizenhármon, amely a leghátrányosabban érintette a magyarokat), és ki olvasta hozzá a Szlovák Nemzeti Tanács számos, a magyarokat – és persze a németeket is – diszkrimináló határozatát? Gyanítom, fájdalmasan kevesen. Persze, ugyanezt a kérdést feltehetjük a magyar oldalon is. Szóval, a társadalmi vitának körülbelül akkora esélye van, mint egy MKP–SNS koalíciónak. Pedig jó volna. A cseheknek és a szlovákoknak igenis szembe kell nézniük azzal, hogy 1945 és 1948 között ártatlan emberek tízezreit pakolták be marhavagonokba, és embertelenül bántak velük. Nem tehetnek úgy, mint ha a ’45 és ’48 között megállt volna az idő kereke – ebben igaza van Csákynak. Azt is jó lenne, ha belátnák, hogy mindez nem veszélyezteti Szlovákiát semmilyen formában.

Egyébként e sorok íróját a probléma nem foglalkoztatja annyira. Gondolom, vagyunk még páran, akik, mikor felkelünk, akkor nem a kollektív bűnösség miatt hullajtott sós könnyeinkkel áztatjuk a kisebbségi lét keserű kenyerét reggelire. De a lakhelyelhagyásra kénysze-rítettekkel, a marhavagonokban megfagyottakkal, az éhbérért dolgoztatottakkal valamit kell kezdeni, akkor is, ha régen volt.