Megalkuvás vagy éhkopp

Hosszú évtizedek óta lát napvilágot szülővárosomban egy hetilap (szlovák és magyar változatban is), amelyet ugyan a városi hivatal ad ki, de regionális lapként hirdeti magát, s lehetőségeihez mérten igyekszik a tágabb régió eseményeiről is beszámolni. A hivatal évek óta mérlegeli a lap eladását, de eddig még mindig meggondolta magát. Bár a város és a régió közel fele (ugyan ki tudná ezt pontosan megmondani?) magyar nemzetiségű, a magyar szerkesztőség közel sem kapott akkora támogatást, mint a szlovák, és bizony évekig csak egy-egy ember szerkesztette, s ezt sokáig egyikük sem bírta cérnával. Többször előfordult, hogy idő híján egy-egy oldal szlovákul jelent meg. De odáig soha nem merészkedett a hivatal, hogy a főszerkesztői posztra magyarul egyáltalán nem beszélő személyt nevezzen ki. Most ez is megtörtént. Ugyan kiírták a pályázatot a magyar változat főszerkesztői posztjára is, alkalmas jelentkezők is akadtak, mégis úgy döntöttek, hogy összevonják a két lap főszerkesztői posztját. Az első hetek siralmas eredményt produkáltak, a lap hemzsegett a helyesírási, fordítási és stilisztikai hibáktól, míg végül akadt egy jelentkező, egy fiatal, tavaly Budapesten végzett, munkanélküli segélyből tengődő fiatal hölgy személyében, aki benyitott a szerkesztőség ajtaján, s felajánlotta a segítségét. Érdekes, hogy a város magyar honatyáinak hasonló lépés eszébe sem jutott. Arra már gondolni sem merek, hogy netán így is megelégedtek volna a lap színvonalával. Miután a főszerkesztő rájött, hogy képtelen a feladata ellátására, elérte a város vezetőinél, hogy pályázatot írjanak ki szerkesztői posztra. Arra nyilván nem is gondolt, hogy esetleg távozzon a posztjáról, hiszen nem teljesíti a legelemibb követelményeket sem (vagyis nem beszéli annak a lapnak a nyelvét, amelyet ő főszerkeszt). A pályázatra az illető hölgy is jelentkezett, aki kérdésemre, hogy képes lesz-e ilyen körülmények között dolgozni, okosan csak ennyit válaszolt: megalkuvás vagy éhkopp. Harmadik út nincs. Könnyebb feladata ugyan nem lesz (legfeljebb még kevesebb fizetése), mint a még főszerkesztői tisztségben kínlódó elődjének, hiszen ő is maga készíti majd a heti tizenkét oldalt, de amíg bírja cérnával, addig legalább elhitetheti magával, hogy szüksége van rá ennek a közösségnek. Mi pedig tovább szajkózhatjuk, hogy ami egyszer elveszett, az már véglegesen nincs többé. Mert sírni ugye, azt nagyon tudunk.