Megelőző kritika

A civilekkel szembeni akadémiai kritika eléggé kiterjedt, és témái is hasonlóak ahhoz, amivel a politika az utóbbi időben támadja a civil társadalmat. A különbség eléggé nyilvánvalóan az, hogy a tudományos élet bizonyos hibákra próbál rámutatni, mondjuk hogy „konstruktív kritikát” próbál gyakorolni; a politika pedig inkább kapva kap a civilek kudarcain és ellentmondásain, aminek ürügyén az egész civil szférát defenzívába lehet szorítani, el lehet nyomni.

De lássunk néhány példát, milyen kritikáról is van szó. Egy elképzelt, ideális világban a profi politikusok a társadalmi hierarchia csúcsán üldögélnek, a lelkes civilek pedig alul szervezkednek, közösségeket építenek és fognak össze, mozgósítanak egy-egy téma mentén. De valóban tömegeket tudnak elérni? Számos társadalomkutató ezt kétségbe vonja: a civilek témái sokszor annyira speciális tudást igényelnek (mennyire értünk a sarki jég olvadásához, a menekültekkel szembeni eljárásrendekhez, az élelmiszer-biztonsághoz?), hogy nem tudás, hanem meggyőzés révén lehet hozzájuk külső támogatókat szerezni. Az NGO-kon belül pedig speciális szakemberekre van ehhez szükség, akiket ki kell nevelni, meg kell fizetni – hol különbözik ez egy céges szakembergárdától? Az NGO-k világa tehát professzionalizálódik, közben a politika amatőrré válik: sorra tűnnek fel olyan politikusok, akik korábban a parlamenten kívül csináltak karriert, egzisztenciálisan a szavazók akaratától nem függenek. A pártszervezetek alsóbb szintjei (pl. ifjúsági szatellitszervezetek) pedig ugyanúgy az önkéntes munkára épülnek, mint egy civil szervezeten belül; mára az önkéntesség sem mondható kizárólagos civil jelszónak. A civil és a politikai szféra tehát bizonyos területeken egymásra csúszott.

Kritika éri a civil retorika hangzatosságát, heroizmusát is, ami ugyanúgy jókra és rosszakra osztja a világot, mint számos politikus. A civilek közbeszédben való részvétele pedig, emeli ki néhány kritikai hang, ugyanúgy feszültségkeltő, rosszindulatú és bomlasztó tud lenni, mint amit a politikától már megszoktunk. Elég kemény szavak ezek, és nem mindegy, hol hangzanak el: lábjegyzetelt tudományos cikkben vagy kormányszóvivői sajtótájékoztatón. Előbbiről nem sokat tudunk, utóbbitól elhűlünk, mert őszintétlen, sasszézó mozdulatoknak tűnnek, melyek végső soron a politika túlhatalmát szeretnék bebiztosítani.

Miért jutnak ki olyan nehezen a lábjegyzetelt kritikák a tudományos világ elefántcsonttornyaiból? Ez lehet, hogy pont a civil szabadságokat képviselő közszereplőkön és újságírókon múlik. Ha a mundér becsületének tudatos védelméről van szó, akkor az nem tűnik jó taktikának, mert a politika lecsap a civil világban létező, senki által ki nem mondott ellentmondásokra. Vannak azért persze ezzel foglalkozó cikkek, e lap hasábjain írt Mózes Szabolcs a Tisztességes Szlovákiáért mozgalom politizálásának ellentmondásairól, a magyarországi Mérce.hu portálon pedig megjelent a nemzetközi NGO-k anti-neoliberális kritikája. Ez utóbbi látványos lépéskényszerben született, a jobboldali-radikális kritikákból próbálja kifogni a szelet. Szerencsésebbnek tűnik valamilyen okos „megelőző kritika” megfogalmazása, ami a politikai csatamezők helyett kerekasztalok vitaterepére tudja áthelyezni a civil aktivitással kapcsolatos kérdéseket.