Meddig tűrni?

Az orvos aznap elmondta a nőnek, azonnal menjenek Pozsonyba, komoly rendellenességet lát ugyanis a vizsgálatok szerint. Életveszélyben lehet. Az anya kiment a rendelőből, a férjének azt mondta, mehetnek, majd otthon lefeküdt pihenni és végleg elaludt. Megállt a szíve.

A rövid történet mögött húzódik egy láthatatlan fonál, a „miért tette” kérdés feltételezett válasza. A nő társa ugyanis már reggel az autóban roppant idegesen és frusztráltan adta tudomására, hogy mekkora teher az számára, hogy őt szívorvoshoz kell fuvarozni. Hiszen emiatt szabadságot kellett kivennie, mennyi a munka a kertben is, bizonygatta, mekkora áldozat ez az ő részéről, hiszen neki ott kell ülni a meleg parkolóban és várni az asszonyt. Ezek a morgások hosszan tartottak, míg a városba nem értek – a hibáztatás, az érzelmi zsarolás láthatatlan károkat okozott, a nő pedig elhitte, valóban jobban teszi, ha nem kér több ,,szívességet” a férjétől, s talán tudattalanul, vágyta a halált. Ezért talán már dacból, talán mert elhitte, tényleg nagy áldozat ez a társától, csendben maradt, nem kért több fuvart – csendben maradt, pedig azt képzelem, nagyon félhetett. Lehet, a halált kevésbé fogadta nehezen, mint az emberi közönyt, hiszen annyi kis halála lehetett már a házassága alatt, hogy rég belepusztult. A döntést meghozta azzal, hogy nem mentette magát, hogy nem vágta rá évekkel azelőtt a férjére az ajtót, vagy épp fordítva: a férj tűrt túl sokáig, míg egyszerre a tehetetlensége megvetéssé alakult, a dühe pedig már a benne rejlő emberséget is torzította. Kegyetlen és hiábavaló párkapcsolat és életükben önmaguk ellen elkövetett merénylet. Megbékélés a méltóság elvesztésével.

Az érzelmi bántalmazás ritkán tudatosított, ám annál kártékonyabb jelensége a hétköznapoknak. Hajlamos vagyok felmenteni az embereket és elkövetőként önmagamat alóla (meg kell említenem, hogy bizony gyakran csúszunk ebbe a szerepbe, mintába a nevelési eszköztárunkkal is), mert azt látom, hogy sajnos ez tanult vagy sebzett gyermeki részünkből alakuló következmény, ráadásul egy ideje ebben szocializálódunk. Ha olyan politikusokat választunk jogaink, értékeink megvédésére, akik áldozathibáztatással magyarázzák a társuk ellen elkövetett erőszakot, vagy a szóbeli bántalmazás olyan, mint a víz, a csapból is az folyik, nehéz lesz felvenni a harcot a bántalmazás ellen. Mindenki lehülyézhető, lenézhető, megvethető, és ezt a fejéhez is lehet vágni, leírni egy hozzászólásban. Következmények nélkül.

Felmerül hát a kérdés: meddig kell tűrni, ha valaki olyan bántalmazás elszenvedője, amely lélekrágcsáló módjára a szeretet apró morzsáit is felzabálja?

Vannak-e egészséges határok egy olyan emberrel szemben, aki folyamatosan elhiteti velünk, hogy mi vagyunk, akik megkeserítik az életét, akiért csak áldozatot hozott, aki keserű szürke hétköznapokban tétlenkedik?

Felismerhető a bántalmazás a megszokott beszélgetések gyűrűjében, ha a „minek csináltad, ki kérte, megmondtam, hogy hagyjál békén, ne szólj hozzám, megint mit akarsz” kijelentések mögé bújtatták őket?

Az egyik leggyakoribb módszer, hogy az elszenvedők a közönnyel tudják csupán elviselni az ilyen állapotot, és nem változtatnak, hanem belesimulnak, illetve leválasztják az elkövetőről az érzéseiket, hogy megcáfolják, aláássák a kapcsolódási igényüket, és elhitetik magukkal, hogy ez bírható, tűrhető. Akkor is ez van, ha szülő-gyerek kapcsolatról beszélünk, és bizony mindez lehet egy jól megtanult minta is, amelyben felnő a gyerek, és ez válik természetessé számára, felnőtt élete során. Az érzelmileg bántalmazott vagy elhanyagolt gyerekek ugyanis nagy eséllyel csúsznak bele az ilyen kapcsolatokba, és ember legyen a talpán, aki az ilyen viszonyokat felismerve, szakember segítsége nélkül, fel tudja dolgozni, letenni a régi, rossz mintát, és képes felülírni egy kevésbé kártékony, egészségesebb kapcsolódássá.