Mazsolás néni

Az udvarról – közepén bugyorgó kanális, körötte patkó alakú virágágyás, fehérre meszelt terméskővel kirakva, abszurd ellentétben a málladozó vakolattal és salétromos falakkal, de legalább mindenki láthatta: itt jó emberek laknak – három lakás nyílt, mindhárom bejárati ajtóhoz három lépcső vezetett. Ezeket koronázta meg a küszöb. A küszöbön lehetett játszani, enni, a küszöb volt a legcsodálatosabb kompromisszum: még nem vagy az udvaron, de már a lakásban sem. Vasárnap délutánonként emelkedett a küszöb társadalmi rangja, amikor a férfiak kiültek egy-két cigarettára, s mi a lépcsőkre szorulva hallgattuk a sok csodát, tanultuk meg a történelmi leckét, miszerint a magyar bakánál nincs jobb, mert a magyar baka mindent kibír, ha lefagynak az ujjai, elintézi egy kézlegyintéssel. A küszöbre menekültünk, amikor kilépett az öreg Farbenblum a nagy szakállával, pocakjával, és lassan elindult az udvar végén álló vécé felé, maga mögött húzva elöl fel nem gombolt hózentrágerét. Egyszóval, valamiért borzasztó lett volna szembetalálkozni vele az udvaron, de a küszöb védelmében lehetett röhincsélni, fantáziálni azon, mi lenne, ha mögé lopózva rálépnénk a hózentrágerre.

Karácsony okán jutott eszembe az öreg Farbenblum, merthogy ő volt a Mazsolás néni férje. Márpedig számomra azóta is, több mint ötven éve az az igazán karácsonyi, amiben mazsola van. Még a pácolt húshoz is a mazsolás rizst szeretem, s az sem ront rajta, ha a tetejébe jól lecsurgatott mandarinkompótot tesznek. A Mazsolás néni intézmény volt, hatalmasakat nevetett, olyankor minden rázkódott rajta, a mindent pedig nagyon bőven kell elképzelni. Általában kötényben járt, kötényeire maga varrt két hatalmas zsebet, ezeket napjában többször megtöltötte, az egyiket csokoládéval, a másikat mazsolával. És evett, fehér fogai harsogva darálták a mogyorós csokoládékat, én inkább szopogatni szerettem. Darált, amikor anyámmal beszélgetett, amikor varrt, főzött vagy takarított. Az egyik emeleti lakó szerint a posta csak neki dolgozott, annyi csomagot kapott Amerikából. Pedig a lágerben ilyen se voltam, mutatta többször is a kisujját anyámnak, aki olyankor szomorúan bólogatott. Ezt sehogyan sem értettem, hiszen a Mazsolás néni nyilvánvalóan hazudott, amit én is gyakran elkövettem, csakhogy az én történeteimre, hiába gyakoroltam be előtte, a legenyhébb esetben is fejcsóválás volt a válasz. Szememben a lódítás nem volt erkölcsi fogyatékosság, így fenntartások nélkül szerettem Mazsolás nénit – bár kétszer meg is pofoztak miatta – a két jó tulajdonságáért: nem volt fukar, és én voltam a kedvence. Következésképp az utca minden gyereke irigyelt, annyi csokoládét, csodálatos, nagy szemű mazsolát ehettem. Az első pofont egy elvesztett papír háromkoronás miatt kaptam, pontosabban a magyarázatért. Amikor anyám követte rajtam a pénzt, nagyon megijedtem, s hirtelen azt találtam ki, hogy a lágerben voltam és a katonák elvették tőlem. Ezzel soha többé ne merj viccelni! – így anyám.

Gyakran sutyorogtak ők ketten, cinkosan nevetgéltek, s ezek a titkok talán még nagyobbak voltak, mint a láger, igencsak fúrták az oldalamat. Olykor, ha anyám pörköltöt, tejfölös csirkét, székelykáposztát főzött, kiállt a küszöbre, átszólt, és a Mazsolás néni már futott is. A hokedlin ülve tömte magába hangosan cuppogva az ételt, az öreg zsidó agyonütne, ha látna, nevetett. Anyám, hogy ne halljam, suttogva megkérdezte, ugyan már, miért ment hozzá egy ilyen vénemberhez. Ő mentett meg a lágerben, nélküle rég nem lennék, fagyott rá a mosoly az arcára. Én, aki az asztal alatt úgy tettem, mintha teljesen lekötne a játék, csakhogy ki ne küldjenek, elkezdtem hangosan röhögni. Elképzeltem, ahogy Farbenblum bácsi, a hózentrágerét maga mögött húzva korcsolyázik, és megmenti Mazsolás nénit, aki alatt noná, hogy beszakadt a jég. Az Öcsit ugyanis, aki három évvel idősebb volt nálam, és hiába köpködött a gangról, engem sosem sikerült eltrafálnia, karácsony után a vasutas mentette meg. Tőlünk fél utcahossznyira, a sarkon túl folyt a malomárok, akkoriban még bőven volt benne víz. Nos, ez minden télen befagyott, a nagyobbak ott csúszkáltak, korcsolyáztak, már azok a szerencsésebbek, akiknek volt kurblis korcsolyájuk. Öcsi alatt, aki először akarta kipróbálni a frissen kapott kurblist, beszakadt a jég, a vasutas, akit az egész utca ismert, utána ugrott, és szerencsésen kihúzta. De annyira be volt rezelve, hogy aktatáskástól ugrott, és a táskát csak a vízben engedte el, amikor elkapta az Öcsi grabancát. A táska elúszott, Öcsi meglett – az én őszinte sajnálatomra. Isteni szerencse, mondták az asszonyok, hogy épp akkor józan volt. Mármint a vasutas, akinek Öcsinéniék nagy hálálkodások közepette vettek egy új táskát, a vasutas meg olyan népszerű lett, hogy még évekig nem tudott kijózanodni: ha bement a kocsmába, mindenki a vállát veregette, és fizetett neki. Nekem annyi hasznom volt az egészből, hogy Öcsit jól megpofozták, a kurblist pedig elcsukták előle, ezért néha együtt játszottunk, már amikor nem próbálta rajtam bizonygatni, hogy ő mennyivel erősebb. Szóval: csuklottam a röhögéstől, ahogy elképzeltem a korcsolyázó Farbenblum bácsit, amikor váratlanul két taslit kaptam anyámtól.

Valamivel lehettem csak nagyobbacska, amikor a Mazsolás néni meghalt. Anyám hangosan siratta, napokig. Egy reggel majd hanyatt estem, ilyen még nem fordult elő: átjött Farbenblum bácsi. Csak ücsörgött a hokedlin, ahová ő szokott lehuppanni. A halálba ette magát, az orvosok megmondták, hogy tilos az édesség, de ő senkire sem hallgatott. Azt mondta, amíg él, csak nevetni akar, meg enni. Ezt többször elmondta, anyám zavartan bólogatott, rám se szólt, hogy menjek a dolgomra. Feszengett az öreg a hokedlin, kibökte, puliszkát főzne, de nem tudja, hogy kell. Átmegyek Farbenblum úr, megcsinálom, vette anyám a kötényét, és hátulról láttam, hogy a válla enyhén rázkódik. Mi, gyerekek sose tudtuk, ilyenkor sír-e vagy nevet. Egy ideig még én jártam az öreghez, aki már nem is volt ijesztő, szombatonként villanyt gyújtani, csokoládét, mazsolát is kaptam, de a zacskós már más volt, mint kötényből. Később valamiféle szakállas rokonok jöttek érte, és magukkal vitték.