Másfél évvel a választás előtt túl sok az elnökjelölt Franciaországban

Alig másfél évvel a francia elnökválasztás előtt az a három évvel ezelőtti helyzet látszik megismétlődni, amikor az első fordulóban induló túl sok elnökjelölt között megoszló szavazatok miatt a szélsőjobboldali Nemzeti Frontot (FN) képviselő Jean-Marie Le Pen lett Jacques Chirac ellenfele a második fordulóban – véli Alain Duhamel politológus.

A Liberationban közölt elemzés szerint Franciaország a 2002-es elnökválasztás első fordulója után megsértődött önmagára, felháborodott, tüntetett, ellenállt. A második fordulóban aztán óriási részvételi arány mellett a szélsőjobboldali vezető jóval alulmaradt, és az ország a korábban apolitikusnak vélt fiatalság öntudatra ébredését és az összefogás jegyében megszületett új francia demokráciát ünnepelte. De aztán minden maradt a régiben: Chirac chiracista kormányt alakított, a baloldal továbbra is megosztott, a választások alatt mindig hangoskodó szélsőjobboldal eltűnt – olvasható az elemzésben. Három és fél évvel később Alain Duhamel szerint hasonló okok hasonló jelenséget produkálnak Franciaországban: a munkanélküliség évek óta 10 százalék körül stagnál, a társadalmi bizonytalanság fokozódik, Európa előtt az ország becsapta az ajtót, a szkepticizmus és az elégedetlenség érzése dominál Franciaországban, ahol hiányoznak a politikai célok és a bizalom. Ennek következtében a tiltakozást kifejező megosztottság valamennyi pártban megfigyelhető, ami veszélyes és abszurd politikai töredezettséghez vezet – figyelmeztet a baloldali újságban a politológus.

Az elnökválasztásnak normális esetben a többség akaratának kikristályosodása nyomán az összefogás politikai példájaként kellene működnie, de Franciaországban lassanként a megosztottság társadalmi jelképévé válik. Negyven évvel ezelőtt még csak hat jelölt indult az elnökválasztás első fordulójában, 1969-ben pedig hét. Három évvel ezelőtt már 16-an voltak, s a következő elnökválasztáson való jelöltségi szándékát eddig húsz politikus fejezte ki. Ám úgy tűnik, ez még nem a végleges szám. A politológus úgy látja, hogy a demokratikus versenyzés „teátrális leépülése” – amelynek során a 2002-es választás első fordulójában egyetlen jelölt sem érte el a 20 százalékot –, pontosan tükrözi a francia politikai élet ideológiai kiüresedését.

Duhamel két csoportra osztja a jelölteket: az első kategóriába tartozók ténylegesen szeretnének beköltözni az Elysée-palotába, és van is rá esélyük. Ezek közé tartoznak a legnagyobb pártok legjelentősebb politikusai: a kormányzó jobboldalon Nicolas Sarkozy belügyminiszter, Dominique de Villepin miniszterelnök, Francois Bayrou, a centrista Unió a Francia Demokráciáért (UDF) elnöke, az ellenzéki baloldalon pedig Laurent Fabius egykori miniszterelnök, Dominique Strauss-Kahn volt pénzügyminiszter, Francois Hollande, a Szocialista Párt (PS) elnöke, Jack Lang volt kultuszminiszter, és esetleg még Lionel Jospin volt miniszterelnök, a szocialisták jelöltje az előző elnökválasztáson. A többi önjelölt tudja magáról a politológus szerint, hogy semmi esélye Franciaország államfőjévé válnia. Ők egyszerűen csak egy-másfél évig szeretnének az elnökválasztási kampánynak köszönhetően – hacsak szerényen is – a média kínálta csillogásban részt venni. A kommunisták, a szélsőbaloldal, a zöldek vagy a szélsőjobboldal jelöltjei nem akarnak Becsületrendet osztogatni vagy Andorra tiszteletbeli elnökeként regnálni. Céljuk jóval pragmatikusabb: elnökjelöltségük folytán nap mint nap elmondhatják a médiában véleményüket, növelhetik hírnevüket. A leghiúbbak óriási örömet találnak az egészben, a józanabbak eszköznek tekintik a kampányt a politikájukért folytatott harcban, a médiát védőbástyának tekintve a többi csatához.

„A gond csak az, hogy az elnökválasztás közlekedési dugóvá válik, és nem tudja betölteni funkcióját, azaz egyértelműen kijelölni a francia féldemokrácia következő öt évének uralkodóját” – zárja írását Alain Duhamel.