Már nem kell az irodalom?

Persze a reménytelenség érzése nem egyenlő magával a reménytelenséggel, a helyzet felmérése egyetlen személy szemszögéből még nem tekinthető ténynek, mint ahogy néhány ütemből sem lehet tudni, tetszik-e majd egy zeneszám, vagy nem.

Úgy esett, hogy az utóbbi nyolc napban öt irodalmi rendezvényen (író–olvasó találkozó, könyvbemutató) volt alkalmam részt venni különböző városokban, nem csak Szlovákiában. Ebből négy helyen meglehetősen családiasra sikeredett a dolog, 7–8 érdeklődő érkezett, legtöbben maguk is irodalmárok. Az ötödik egy iskolában zajlott, ahol beterelték a gyerekeket a nagyterembe, hogy megcsodálják az író bácsikat, de gyanítom, hogy nem kaptak előzetes tájékoztatást róluk, sőt, talán aznap reggel tudták meg, mi vár rájuk matekóra helyett (ellenkező esetben nyilván senki sem készült volna a matekórára, ami megengedhetetlen).

A suliban nem ellenőriztem, de a négy másik helyszínen egészen biztosan nem bukkantak fel magyar szakos tanárok, egyetemisták, könyvtárosok, azaz olyan emberek, akikről joggal (és némi optimizmussal) feltételezhetnénk, hogy érdeklődnek a kortárs irodalom iránt, kíváncsiak arra, kik írnak manapság verseket, novellákat, regényeket, és mi készteti őket erre. Mielőtt még zúgolódni kezdene az olvasók tömege, hogy ennyicske kudarcból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, jelzem, hogy két évtizede számolgatom már a közönséget, és az utóbbi négy–öt évben nálunk tíz főnél kezdődik a „tömeg” egy-egy irodalmi rendezvényen, ha pedig harmincan összegyűlnek, már nemcsak a szerző elégedett, hanem a kiadó is. Szintén fontos, hogy nem a ponyváról beszélek, hanem a nívós irodalomról, arról, amit a kritikusok is dicsérnek, nem csak a fülszövegírók.

A Facebook-korszakban percek alatt százakhoz eljuttatott meghívók ellenére jó, ha a szerző rokonai befutnak az eseményre – bár ők otthon a nappaliban, vagy a kertben is beszélgethetnek vele munkásságáról. És minden városban mindig ugyanaz a pár ember érdeklődik, akik természetesen jó ismerősként köszöntik egymást, sőt lassan az írók már arcról ismerik az olvasóikat. Pedig nem lila ködös, érthetetlen dolgokat írnak ők, hanem friss, aktuális képet kínálnak arról a világról, amelyben mindannyian élünk.

Ha nem vagyunk kíváncsiak rájuk, a világ sem érdekel minket? (Ezt a kérdőjelet se vegyék túl komolyan).