Már most az Unióban

Diplomataként több magyar kollégámmal kerültem baráti kapcsolatba. Közülük többen úgy vélték, hogy magyar vagyok, mert jól beszéltem az anyanyelvüket. Ami egyébként azt enyém is, mert az édesanyám magyar. Apám viszont kiszucai szlovák volt, és én is annak érzem magam. Mondogattam magyar barátaimnak, hogy az ő kritériumuk szerint akár angol, német vagy orosz is lehetnék, mert ezeket a nyelveket is bírom. Nekem egyébként soha semmilyen gondot nem okozott szüleim más-más nemzetisége. Nemrég a közép-szlovákiai Kékkőn úgy éreztem magam, mintha visszakerültem volna a családi fészekbe. A színpadon a bátorfalui (Bátorová) Agačinka együttes szerepelt, stilizált folklórmenyegzővel. A vőlegény szlovák volt, a menyasszony magyar. ĺgy aztán a vőfély szlovákul kérte meg a leányzó kezét, akinek a szülei magyarul mondtak igent. A szereplők valójában hétköznapjaikról vallottak, hiszen a vegyes lakosságú faluban természetes, hogy becsülik egymás anyanyelvét, nemzetiségét. Egészen addig, ameddig nem tűnik fel valamilyen politikus Pozsonyból, Zsolnáról vagy éppenséggel Budapestről. Akik aztán indulatokat keltenek, mint például a kedvezménytörvénnyel, amelyet Orbán Viktor nyilvánvalóan a választási kampány egyik ütőkártyájának gondolt. S mivel Szlovákiában is választások lesznek, nálunk meg azonnal előhúzták a magyarkártyát. Közismert, hogy sok-sok évtizeden keresztül milyen gyűlölködés jellemezte a németek és a franciák kölcsönös viszonyát. Mindebből azonban már sok minden a múlté, hiszen mindkét nemzet ugyanannak a közösségnek, az Európai Uniónak a tagja. Mi, szlovákok, magyarok is oda igyekszünk. Bátorfalva és számos szlovákiai község lakosai valójában már ott is vannak, mert gondolkodásmódjukkal messze megelőzték politikusaink nagy többségét. Most az utóbbiakon a sor, hogy kövessék példájukat.

A szerző az ANO politikai párt főtitkára