Magyar legünnep

Augusztus 20-a is nagy ünnep, de nem ilyen. Még főhőséről, Istvánról is alig tudunk valamit. Persze, áll maga a mű: az európai Magyarország, korszakos jelentőségű a kereszténység fölvétele, a földművelés meghonosítása, a vármegyerendszer kiépítése. De hogy lehet megünnepelni – mondjuk – egy vármegyerendszert? Március 15-ét lehet; minden kisgyerek kívülről fújja – remélem – a Nemzeti dalt, a 12 pontot, ismeri Petőfi, Jókai, Vasvári, Kossuth, Batthyány arcát, tetteit, tudja, mi történt a Pilvaxban, mi Landerer és Heckenastnál, délután a Múzeumkertben, este a Nemzeti Színházban. Az akkoriban! Bizony, a föllelkesült márciusi ifjak politikai, sőt forradalmi célokra használták föl a színházat. Az aznap esti színdarab el is maradt, a művészetet elsodorta a valóság katartikus ereje.

Most is nagy esemény színhelye lesz a – nyilvánvalóan nem véletlenül a kampányfinisre elkészült – új Nemzeti Színház. Egyik nagy nemzeti drámánk adatik elő benne, a Madáché. Néhány százan láthatják a helyszínen, néhány millióan otthon. Ne mulasszák el! Ne kampányfogásnak nézzék, hanem színdarabnak, remélhetőleg jó előadásban. A darabban szerepelnek ugyan angyalok is, ördögök is, nem szerepelnek viszont strigák; hazaárulókról, népellenségekről szó van a történelmi színekben, de Madáchnál mindig kiderül: az élet bonyolultsága, az ember jelleme nem írható le fekete-fehérben. Aki ezt teszi, az csal, aki ezt hiszi, ne nézze Az ember tragédiáját. Óhatatlanul kampánytárgy lett a színház, de ne tekintsük ezt olyan nagy bajnak. Mivel kampányoljon a kormánypárt, ha nem közérdekű és közhasznú építkezésekkel? Ha azt mondjuk, pfuj, ne kampányoljon új színházzal, mozival, múzeummal, akkor e logika szerint azt is helyeselnünk kéne, hogy nem adott át ebben a ciklusban új autópálya-szakaszt. Persze a kampánylogika azt is megengedi, hogy ezúttal meg a késlekedésért marasztalják el. A normális logika viszont azt kívánja, hogy örüljünk annak, ami megvan – persze ha értelmes, hasznos – és sürgessük, ami még hiányzik. A többit hagyjuk a kampányolókra.

Már nehogy a nyúl vigye a vadászt. Nem a lakosság kampányol, hanem neki kampányolnak. Nem statisztája ennek a hacacárénak, hanem végső döntnöke, mindenható zsűrije.

Miként nem volt statiszta a nép 1848. március 15-én sem. A pesti események szervezői, vezetői nem politikusok voltak, hanem költők, jogászok, néptanítók, egyetemisták, mesterlegények.

A politikusok, a reformmozgalom – mely ezt a napot megérlelte – politikusai akkor Pozsonyban voltak az országgyűlésben, és nagyjából ugyanazt tették a maguk eszközeivel: a március 3-ai fölirat arról szólt, amiről az ifjúság beszélt Pesten. A Pozsonyban történteket ritkábban szokták fölidézni az ünnepi rituálén. Pedig voltak nemcsak pesti, hanem pozsonyi ifjak is. Régi szokás szerint a magyarországi rendek minden követe írnokot vagy titkárt vihetett magával Pozsonyba, s ezek az ifjú jurátusok – mintegy háromszázan – kísérték március 15-én Kossuth Lajost hajón Bécsbe a törvényjavaslatokkal.

Kossuth, noha nem volt jelen, kulcsszereplője volt a pesti eseményeknek is. A tizenkét pontnak ő volt az értelmi szerzője, ő üzente meg Irányival, hogy az Ellenzéki Kör a pesti nép nevében állítson össze petíciót, hogy ösztökéljék, bátorítsák vele a diéta konzervatív és ingadozó tagjait. Ne felejtsük el azt sem, hogy a párizsi forradalom hírén fölbuzdulva Petőfiék nem forradalomra készülnek, hanem népgyűlést akarnak összehívni Rákos mezején március 19-én. A 13-ai bécsi forradalom híre ragadja őket magával, s döntenek az azonnali forradalmi föllépés mellett. Kossuth 15-én nem Pestre indul, hanem Bécsbe. Nyilván azért, mert ott van a megegyezésnek is, a radikális továbblépésnek is a kulcsa. Ott van a rettegő bécsi udvar, és ott van a forrongó bécsi utca.

Kossuth főszereplő volt, Pozsonyban, Bécsben és Pesten egyaránt. Gondoljunk ezúttal elsősorban őrá, minden idők leghíresebb magyarjára, aki 200 éve született, másfél évig volt a magyar történelem főszereplője egy polgári demokratikus forradalom és a szabadságharc élén, aztán évtizedeket élt emigrációban, s él azóta is a magyar nép jó emlékezetében.