Magányos társadalom

Mi, emberek, közösségi lények vagyunk. Jelentőségteljes kapcsolatokra van szükségünk. A barátságok, családi, szerelmi, kollegiális kapcsolatok mind fontos szerepet játszanak életünkben. Szükségünk van közeli személyekre, akikkel megbeszélhetjük bánatunkat, hisz sokszor egy probléma már szimplán azáltal megoldódik, hogy hangosan kimondjuk, mi aggaszt bennünket. Akikkel hangosan nevethetünk, viccelődhetünk, mert a kacagás során felszabaduló örömhormonok nemcsak a kedvünket javítják, hanem serkentik a kreativitásunkat, megerősítik a közösségen belüli összetartozás-érzetet, erősítik immunrendszerünket is, és egészében pozitívan befolyásolják lelki és fizikai egészségünket. Sajnos a mai világban sok szociológiai, pszichológiai és orvosi kutatás arra utal, hogy világszerte egyre többen magányosak.

A Covid terjedése ellen bevezetett korlátozások ezt megerősítették, de ez a trend már régebb óta megfigyelhető. Az utóbbi évtizedek technológiai és társadalmi fejleményeinek a következménye. És bár az ember feltételezhetné, hogy azáltal, hogy a világ populációja lassan eléri a 8 milliárdot, annyian vagyunk a Földön, hogy lassan senkinek nem is lesz esélye, hogy magányos legyen, hisz mindenhol találunk embert. De attól még, hogy valaki sok ember között dolgozik, tanul és él, még nem garantált, hogy létrejönnek jelentőségteljes kapcsolatok. A szupergyors hiperkapitalista rendszer, amiben élünk, olyan környezetet alakít ki, ahol könnyű magányosnak lenni.

Az emberek egyre inkább városokban élnek, ahol izoláltan laknak kis lakásokban, egyedül, vagy ha másokkal, lakóközösségben, akkor az gyakran muszájból van, olyan emberekkel, akiket nem is nagyon ismernek, szeretnek, mert a fizetések nem emelkednek a lakásárakkal és bérekkel egyetemben. Egyre többen kerülnek a szegénység küszöbére annak ellenére, hogy teljes munkaidőben dolgoznak. A nehéz pénzügyi szituációból eredő stressz szorongáshoz és depresszióhoz vezethet, ami befolyásolja az ember képességét új kapcsolatokat teremteni, illetve régi kapcsolatokat fenntartani, párkapcsolatot létrehozni, családot alapítani. Az ebből eredő magányosság pedig megint csak növeli a stresszt, és így kialakul egy ördögi kör, amiben az illető komor realitása elől menekülve a digitális világban próbálja megtalálni vigaszát. A sorozatok bindzselése, számítógépes játékok túlzott játszása és a pornográfia exceszszív konzumálása során felszabaduló dopaminnal próbálja helyettesíteni az emberi interakciók során felszabaduló örömhormonokat. Végtelenségig görgeti a közösségi médiát, ahol a legtöbb felhasználó egy hamis képet mutat magáról, de ha ennek tudatában is vagyunk, az algoritmus egy idő után úgy is elhiteti velünk: mindenki más boldog, csak én nem. Persze nem kell a digitális világba menekülni, a tárgyi világban is lehet kompenzálni a közösség hiányát. Shoppingolással, ételek, italok vagy tudatmódosító szerek kompulzív fogyasztásával is lehet az agyat elönteni gyors dopaminnal.

A magányosság epidémiájának megállítására csak egy megoldás van: olyan életkörülmények létrehozását kell lehetővé tenni, amelyben egészséges közösségek ki is tudnak alakulni. Meg kell akadályozni, hogy a techcégek, korporációk és hatalomra vágyó politikusok hamis hovatartozási érzés ígéretével profitáljanak az emberek magányából. A civil társadalomnak kell összefognia, hogy létrehozzanak lokális közösségeket, amelyekkel aztán az országos és globális szinten is lehet változásokat végrehajtani.

Nemrég megjelent egy tanulmány, miszerint az emberek, akik régen látott barátaiktól, ismerőseiktől egy üzenetet kapnak, jobban örülnek, mint azt az üzenet írója feltételezi. Tartsuk fent kapcsolatainkat! Ne vesszünk össze kis dolgokon, és ha összevesztünk, béküljünk ki! Járjunk össze szeretteinkkel beszélgetni, bulizni, sportolni, túrázni! És ne zárkózzunk el új emberek elől! Ne hagyjuk, hogy a rendszer legyőzzön minket!