Mafla amerikaiak

Az USA közéletét alaposan megrengette az Enron óriáscég csődje. Mi is történt valójában? A cég vezetői leányvállalatokat alapítottak az adóparadicsomnak számító Kajmán-szigeteken, ahova szép csendesen átsíbolták az anyavállalat egyre nagyobb adósságait. Akadt egy olyan – eddig feddhetetlen – könyvvizsgáló cég, az Arthur Andersen, amelynek néhány magas beosztású alkalmazottja hamis adatokkal igyekezett eltitkolni a manipulációkat. Na, bumm, és akkor mi van? – kérdezheti a posztszocialista országok bármelyik polgára. Nálunk több tucat hasonló botrány robbant ki. A csalóknak a haja szála sem görbül, odébbállnak az ellopott milliárdjaikkal, a markukba röhögnek, ránk testálják a csődbe juttatott valódi és fantomcégeket, rá se hederítenek arra, hogy jórészt tisztességes, ám hiszékeny emberek nehezen összespórolt pénzével lógtak meg. Bezzeg Amerikában! Ott miután kipattant a botrány, senkit sem kíméltek. Keményen bírálják Bush elnököt és közvetlen munkatársait, mert a jelek szerint szoros kapcsolatok fűzték őket az Enronhoz. Ők sem magyarázkodnak, nem is ködösítenek – a tekintélyt nem ismerő sajtó miatt sem tehetik –, s nem dobtak mentőövet az óriáscégnek. Azok a közéleti személyiségek, akik a múltban szponzori vagy más pénzt kaptak, most egymással versengve ajánlják fel ezt az összeget jótékony célokra. A neves könyvvizsgáló cégtől mindenki repült, akinek bármilyen köze volt a botrányhoz. És az adós sem menekülhet. Fizetnie kell! Méghozzá az anyavállalat megmaradt vagyonából, amely főleg az ingatlanok eladásából folyik be. Az Enron volt vezetőire pedig börtön vár, mert megalapozott a gyanú, hogy visszaéltek exkluzív értesüléseikkel, s még időben túladtak vagyonrészükön. Ám az ilyesfajta cselekedetet az Egyesült Államokban szigorúan büntetik. A Csehországban, Szlovákiában vagy más posztszocialista országokban garázdálkodó gátlástalan alakok gúnyosan legyintgetnek: Mafla amerikaiak, még lopni sem tudnak… Az villan át rajtuk, hogy a csődbe jutott közép-európai befektetési társaságok, bankok miatt tájainkon szinte senkit sem vontak felelősségre. Az ügyfeleknek vagy az állam fizetett – a mi adóinkból –, vagy senki. Nem hallottam egyetlen olyan politikusról sem, aki visszaadta volna az ajándékpénzeket. Mert a sajtó is kesztyűs kézzel bánik a botrányhősökkel. Néhány napig vezető hírekben szerepel egy-egy nagy lenyúlás, aztán lelohad az újságíró lelkesedése. Vagy lelohasztják, mert hallgatásra kárhoztatják. Amit Amerikában lopásnak neveznek és büntetnek, azt nálunk sikertelen, esetleg a törvény határát súroló ügyeskedésnek minősítenek, amely legfeljebb bocsánatos bűnnek számít. Mindezek után ne csodálkozzuk azon, hogy az Egyesült Államokban erős, működőképes a kapitalizmus, mert előbb-utóbb kiveti magából a törvényekre fittyet hányó csörtetőket. Térségünkben meg csak a maffiakapitalizmus virágzik. Aki bírja, marja. Csak a pénz számít, nem a törvény és a tisztességes verseny.

A szerző neves cseh publicista