Macron – minek örüljünk?

Tény, hogy az Európai Unió, az eurozóna, a nyugati liberális demokráciák megmenekültek az összeomlástól. A brexit és Trump által indított sorozat megtört, először Ausztriában, aztán Hollandiában és most Franciaországban is. A Nyugat egy lélegzetvételnyi kis időhöz jutott. De ha kicsit szélesebb összefüggésekben mérlegelünk, akkor túl sok optimizmusra nincs ok.

Kezdjük azzal, hogy az elnökválasztások első fordulójában nem sokon (4,5 százaléknyi szavazaton) múlott, hogy ne a szélsőjobb (Le Pen) és a szélsőbal (Mélenchon) jelöltje jusson a második fordulóba és mérkőzzön meg a francia köztársaság elnökének posztjáért! Ez felért volna egy katasztrófával.

Folytathatjuk azzal, hogy a 2002-es elnökválasztáson a Nemzeti Front alapítójának, Jean-Marie Le Pennek a bejutása a második fordulóba még bombameglepetés és sokk volt, amely felrázta a közvéleményt és a franciák túlnyomó többsége (82,2 %) Jacques Chiracra voksolt. Ellenben most Le Pen lánya, Marine biztos befutó volt és a második fordulóban (34 százalékkal) megduplázta apja 15 évvel ezelőtti eredményét. A szélsőbal és a konzervatív jobb egy jó része is átszavazott Le Penre, a Nemzeti Front köré vont cordon sanitaire egyre kevésbé működik. Bár Macron 66 százalékos eredménye még így is imponálónak tűnik, némi szépséghiba, hogy minden idők legtöbb, 4 milliónyi (11,5 %) érvénytelen szavazatot adtak le a második körben. Röviden, a Nemzeti Front, vagy általában valamilyen szélsőséges jelölt esetleges győzelme egyre kevesebbeknek vörös posztó francia földön.

Ha az újdonsült, az ötödik köztársaság történetének legfiatalabb elnökévé választott Macron is csalódást okoz, akkor a szélsőségek még inkább teret nyerhetnek. Márpedig jelenleg ez a valószínűbb forgatókönyv. Franciaország csaknem két évtizede stagnál, alacsony növekedéssel, állandóan magas (8–12%-os) munkanélküliséggel, túlzott költségvetési hiányokkal és dagadó államadóssággal. 20 éve még az egy főre jutó nemzeti termék tekintetében egy szinten volt Németországgal, ma már 20%-os a lemaradása. Röviden, átfogó gazdasági reformokra lenne szükség, olyanokra, amiket a hagyományos jobboldal jelöltje Francois Fillon és részben az új centrista tömörülést (En Marche!) alapító Emmanuel Macron ajánlott az első forduló előtt. Kaptak is ketten együtt 44 százalékot. Vagyis a francia választók többsége a szükséges gazdasági reformok ellen szavazott…

Az elmúlt két évtizedben az átfogó reformokat akkor sem sikerült átültetni a gyakorlatba, ha megvolt hozzá az azonos táborból való köztársasági elnök és a biztos parlamenti többség (Chirac, Sarkozy, Hollande idején). Most meg fölöttébb kérdéses, hogy a júniusban tartandó (ugyancsak kétfordulós) nemzetgyűlési választásokon összejön-e valamilyen parlamenti többsége Macronnak. Az új pártja erre aligha lesz képes, talán egy koalíciót sikerül alakítani, de még akkor is ott vannak a szakszervezetek meg az utca, amelyek oly sok reformot buktattak már meg és lehetetlenítették el az azt kezdeményező politikust. Erős a déjà vu, öt éve a most leköszönő Hollande elnökségét is óriási várakozások kísérték, hogy aztán annyira népszerűtlenné váljon, hogy el sem indult a mostani választásokon…

És ami az unió meg az euró jövőjét illeti, készülhetünk az olasz választásokra, ahol a populistáknak és az eurozóna-tagságot megkérdőjelező erőknek áll a zászló. Ha van nagy európai gazdaság, ahol a franciánál is magasabb az államadósság, és még lesújtóbb volt az elmúlt két évtized stagnálása, akkor az pontosan az olasz. Szóval Macron győzelme tényleg csak lélegzetvételnyi megkönnyebbülést jelent, nem pedig azt, hogy a dolgok most már biztosan jóra fordulnak. Nem túl biztató, de a katasztrófánál mégiscsak jobb.