Lőjétek le a kormányfőt!

Szerzője állítólag Rostislav Rod egykori újságíró és mai üzletember, aki annak idején Gross nagybácsijának kölcsönadott kilencszázezer koronát, a rokon viszont ezzel a summával segítette unokaöccsét az előnyös és luxusigényekre valló lakásvételhez. Gross egészében is halovány védekezésének ez volt az egyik leggyengébb oldala, és nemhogy elhárította volna a gyanút a szociáldemokrácia ifjú vezéréről, hanem újabb veszedelmeket hozott rá: leleplezték neje gyanús üzleteit, végül távoznia kellett mint kormányfőnek. (Egyébként sem nagyon maradhatott volna, hiszen kormánya – a közvélemény megítélése szerint – alig vagy egyáltalán nem működött, utódjának, Jiří Paroubeknek pedig ugyancsak meg kellett küzdenie ahhoz, hogy a szocdemek újra hitelesek lehessenek...) A regény arról szól, hogy a kormányfő bukását olyan összeesküvők szervezték meg, akik között szudétanémetek, cseh lapok német tulajdonosai, valamint néppárti politikusok szerepelnek. A regény állítását megerősíti, már amennyiben ez hiteles tanúságként értelmezhető, Jana Bobošíková EP-képviselő, aki bővíti is a kört: szerinte ebben a bandában ostoba és lefizetett újságírók, valamint megvesztegetett rendőrök ugyancsak feltalálhatók. A prágai lapok – ismerve Rod kolléga tehetségének mértékét – feltételezik, az igazi szerző nem is ő, annyit pedig ő is elismert, hogy „amiként az elnöknek és Miloš Zemannak, neki szintén segítettek”, és a társszerző „a legnagyobb cseh regényíró” – viszont homályban hagyta, kit taksált ily magas rangra. A regényre nem érdemes több szót vesztegetni: egyszer még esetleg megtudhatjuk, hozott-e a konyhára annyit, hogy a haszon eléri a Grossnak kölcsönzött összeget, és az sem lesz mellékes, hogy nem jár-e úgy, mint Zeman, akinek ugyan beígérték a busás honoráriumot, de nem kapta meg. Rosszacska dolgozat ez a regénynek nevezett könyv, ám figyelemre méltó, hogy az állítólag az irodalomra nem igazán fogékony mai közegben a szerző és főként megbízói mégis bíztak az irodalom erejében.

Érdekesebb tehát a műfaj és az, hogy a cseheknél nem ez az első kísérlet olyan politikai regények írására, amelyek úgy dolgoznak fel aktuális botrányokat, hogy a művészi fikció segítségével a politikai történések valósabb értelmezését kísérlik meg. Nyilván azért, mert vannak olyan dolgok – és ezek a lehető legsötétebbek –, amelyeket nehéz bizonyítani bíróság előtt, noha igazak. Annak idején, 1927-ben Karel Čapek folyamodott ehhez a módszerhez: a Josef Holoušek botrányos ügye (magyarra Egy tisztes polgár meghurcoltatása címmel Mayer Judit fordította) klinikailag pontos leírása egy veszett sajtókampánynak, amelyet akkoriban a cseh nacionalista sajtó folytatott ellene, ám igazában Masaryk ellen. Čapek hiába keresett védelmet bírósági úton, helyreigazítási kérelmeit rendre elutasították, viszont a kisregényt mégsem lehetett perelni. Ez a múlt. Viszont az egyik legsikeresebb és legtehetségesebb cseh író, Michal Viewegh Václav Klaust „tüntette ki” figyelmével: regényt írt a polgári politikus szarkasztikus modoráról, a privatizálási folyamatról, a meg nem tartott ígéretek sokaságáról. Ez a pamflet ugyancsak figyelmet keltett, ámbár Klaus uralkodott magán, és inkább nem nyilatkozott. Čapek és Viewegh esetében igazi irodalommal találkozhatott az olvasó, akit ilyenformán akarva-akaratlan beavattak a politikai boszorkánykonyhák titkaiba. Az, amit politikai regénynek nevezek, az irodalom és az erkölcs ösztönös összefogása: védekezés a demagógia ellen, védekezés a politika mindenhatósága ellenében. Emlékezzünk: az úgynevezett szocreál minden lehetséges és lehetetlen eszközzel akarta az írókat politizálásra bírni. Például azokat a jobb sorsra érdemes szovjet írókat, akik Čapek kortársai voltak, s nem mindig tudtak ellenállni a hatalomnak, és ezzel tehetségüket áldozták fel egy fikció oltárán. Olykor önként, egy tévesztett célú önszuggeszció szomorú eredményét produkálva, máskor – az eredmény ugyanez lett – kényszer hatására. Ugyanakkor a politika nem tartható távol az irodalomtól, még akkor sem, ha sokszor a szélhámosok vadászterületévé válik a napi irodalmi élet.

Példák adódhatnak más irodalmakból is. Vlagyimir Vojnovics, az „orosz Švejk”, Ivan Csonkin közkatona megálmodója, néhány éve írt egy szatirikus regényt, Monumentális propaganda címmel, amelyben a jelcini kort ábrázolja, és megjósolja a putyini hatalmi módszereket. És miért kellene Moszkváig tekintenünk? Gondoljunk csak Esterházy Péter Javított kiadására, vagy vajon Grendel Lajos regénye, a Mátyás király New Hontban nem politikai regény, nem tartozik ebbe a sorba? „Rendszerek jönnek-mennek, de az emberek személyisége nem változik – nyilatkozta Grendel nemrég a 168 Órának. – Van valami masszívan mozdíthatatlan bennük, és ez a rémisztő. Aki például basáskodó, úrhatnám, egész életében olyan marad. A politika nyelvére ezt úgy fordítanám: antidemokratából nem lesz demokrata... A régi reflexek nem változnak.” Ha Vojnovics nyilatkozna regényéről, nagyjából ugyanígy fogalmazhatna. Szabó István mostanában újra magyar filmet forgat Móricz Zsigmond Rokonokja alapján. És Szabónak hinnünk kell: valóban nem a pártpolitikák szolgálatában készül ez a filmje sem, ugyanakkor politikai tett is lesz. Nemcsak magyar, hanem akár közép-európai groteszk is.

A Stanislav Grossról szóló úgynevezett regény a pillanatnak és a személyes érdeknek szól. A politika és a művészet igazi találkozása viszont elkerülhetetlen. Az alkotók – korábbi és ugyancsak nyomasztó élményeik hatására – úgy vélték: messzi kerülni kellene az ilyen randevúkat. Az élet azt mutatja: nem lehet.