Lex Grespik – nemzeti folklór

Egy ügyvéd, akit történetesen Grespiknek hívnak, fogta magát, és megkérdezte a tárgyalás előtt a bírónőt, nem zsidó-e véletlenül, mert ő antiszemita bordalokat éneklő ügyfelet véd, és nagyon nem akarná, hogy az elfogultság esete forogjon fenn. A bírónő készséggel válaszolt, és bejelentette, hogy ő maga nem zsidó, sőt csöppet sem az, mire az ügyvéd elégedetten bólintott, és korrektnek minősítette a választ, ezzel a dolog, ahogy az úriemberek között szokás, el lett intézve, most már senki nem vonhatja kétségbe, hogy a bíróság igazságos ítéletet fog hozni.

Amúgy, ha úgy tetszik, Grespik kérdése nem zsidózás, hanem a nemzeti folklór része, nem kell itt mindjárt szenvedélyes publicisztikákat írni. Gondoljunk arra, és őt ismerve erre minden esély megvan, hogy Grespik legközelebb színes bőrű ügyfeleket véd, és akkor, teszem azt, Hajdú tanácsvezető bírótól fogja megkérdezni, a bíró úr nem véletlenül néger-e, és ha nem, van-e erről papírja, kizárólag csak a korrektség végett.

Nem, én egyszerűen a bírónőt nem értem. Hogy ha már válaszolt, ami egyébként egyáltalán nem kötelessége, miért nem azt felelte, hogy de igen, én engedelmével zsidó vagyok, de még mennyire az, és csak azért nem hordok sábeszdeklit, mert speciel nő is volnék. Akkor elfogultság okán az ügyvéd úr nyilván új bírót követelne kijelölni; volt már ilyen, úgy tíz éve a Szent Korona című lap főszerkesztője állította vigyázzba a bíróság tagjait, hogy hitelt érdemlően azonnal mondják meg, van-e zsidó vagy román közöttük, esetleg egy személyben mindkettő.

Ám akkor a bíró az asztalra csapott. Ma nyilván előkapná a keresztlevelét, miért ne. Az lehet, hogy a bíróság tekintélyét TGM meg még pár publicista ásta alá, a jogállamot is alapjaiban megrendítve, de azért az mégiscsak bírósági kompetencia volna, hogy mi folyik már hosszú ideje a tárgyalótermekben. Amikor az ifjú nemzetmentő lelkészt fölmentették, a bíró szeme láttára alakult át a tárgyalóterem egyféle mulatóvá, taps volt és hurrázás és éneklés, csak épp zongorát nem toltak a helyiségbe, előtte nem sokkal pedig egy jobboldali publicista utasította a bírót, hogy menjenek át egy másik terembe, a bíró bólintott, s tán még ő maga hordta át a székeket is. A törvény háza mint harmadrangú orfeum: biztató perspektíva, igaz, egyelőre még nem paskolják meg a bírónő fenekét.

Egyébiránt elképzelhető, hogy kifejezetten jót tenne a jogállamiságnak, ha a Grespik-gyakorlat eszkalálódna: mindjárt minden leegyszerűsödne, már csak azért is, mert értelemszerűen megszűnnének példának okáért a válóperek, minthogy nem akadna bíró, aki mindkét fél számára elfogulatlan lehetne, Magyarországon a házasságok csakugyan a sírig köttetnének, a klérus legnagyobb örömére, a nemzet csakugyan úgy élne, mint egy nagy család. Ám ez még odébb van. Most súlyos, sorsformáló napok következnek, ma, például, tüntetés lesz a BAH-csomópontnál, ahonnét a felvonulók a tervek szerint a D–209-es házához vonulnak majd tiltakozni. A gond csak az, hogy a rendőrség a közlekedésre hivatkozva nem engedélyezte a tüntetést, amit azonban a szervezők ennek ellenére megtartanak, úgyhogy a várható brutális D–209-es rendőrállami beavatkozás után nagy valószínűséggel bíróságon végződik az ügy.

Kérdés, mivel tudja majd igazolni a bíró, hogy ő maga nem volt titkos ügynök.