Leszámolt a nacionalizmussal

Miroslav Krleža (1898–1981), aki a századfordulón a pécsi katonaiskolában, illetve a pesti Ludovikában még Krlezsa Frigyesként szerepelt, a XX. századi Közép-Európa, eme a monarchia baljós árnyékával küzdő világ tájékozott, felvilágosult, enciklopédikus műveltségű egyénisége volt, és döntő módon formálta át a horvát közgondolkodást, talán ugyanúgy, mint ezt az általa egyébként jól ismert Ady tette nálunk. Különben jelentőségét már a harmincas években olyan írástudók tudatosították a magyar értelmiségben, mint az annyira eltérő gondolkodású Németh László, illetve Fejtő Ferenc.

December 29-én került sor Zágrábban a Krleža-ünnepségekre. Lehetett volna e régvárt aktus az irodalmi világ tisztelgése is az előtt a Krleža előtt, aki verseivel, Petrica Kerempuh balladáival, a Glembay-családról, azaz a monarchiáról szóló drámáival, valamint monumentális regényeivel (Bankett Blittvában, Zászlók – hogy csak kettőt említsek), Petőfi és Ady-fordításaival, művészi, irodalmi és politikai esszéivel uralta és uralja a horvát szellemi életet. Ám ne feledjük, hogy az ünnepségeket személyesen Stjepan Mesić köztársasági elnök vezényelte: jelen volt a hagyaték ládáinak felbontásakor, ő nyitotta meg az író életét és munkásságát bemutató állandó kiállítást a zágrábi Nemzeti Könyvtárban és elment a híres zágrábi utcába, a Gvozdba, ahol a 25-ös számú villában Krleža és színésznő felesége lakott és most lakásmúzeumot rendeztek be, s emelte a „Krleža – mai szemmel” címmel rendezett nemzetközi szimpózium fényét is személyes megjelenésével. Mindez azután történt, hogy a független Horvát Köztársaságban, a Tudjman-éra évei alatt alig esett említés Krležáról, hivatalosan biztosan egy árva hangot sem ejtettek róla. Tudjmanék nacionalista rendszerének jó oka volt erre. Hát elfeledhették volna, hogy a Zászlók-ban Krleža így írt? „Hol élnek ma még a Duna mentén olyan bátor, eleven emberek, akik valamennyi dunai népnél szét tudnák zúzni a nacionalista hazugságok egész nyomorúságát, ha a »nemzetiségnek« ez a fantomja még mindig egyformán ostobán és perverz módon falja fel a józan észt? Az, hogy az efféle primitív kannibalizmustól megszabaduljunk nem nevelés, hanem jellem dolga, és saját életútján is mennyi időt és erőt áldozott e bolond látomásokkal folytatott harcban?”.

Tudjmanék természetesen nem szerethették azt a tudatosan független baloldali szellemi embert, aki 1925-ben ellátogatott Szovjet-Oroszországba, aki egyik alapítója és sokáig egyik vezetője volt a jugoszláv kommunista pártnak, de egyetlen pillanatig sem habozott szembefordulni Sztálinnal, a zsdanovizmussal, illetve annak Zogović-féle jugoszláviai változatával, s végül, de nem utolsósorban gyűlölte a horvát nacionalizmus minden változatát, a Mussolini–Hitler-báb, Ante Pavelić-ét, aki a Tisoékhoz hasonló módon uralkodott a háború alatt. Persze, Krleža a jugoszláv nacionalizmust és kivált annak a hetvenes években támogatott nagy-szerb válfaját sem kedvelte, s világéletében tagadta olyan képtelenségek létét, mint amilyen a „szerb–horvát irodalmi nyelv” lett volna, belgrádi ábrándok szerint. De hát Tudjman azt végképp nem szerethette Krležában, hogy az író 1980-ban beszédet mondott Tito sírjánál, s ebben megható búcsút vett ifjúságának társától, de mindenekelőtt az antifasiszta háború hősétől.

Krleža halálának huszadik évfordulóját tehát a mai szociáldemokrata-liberális hatalom arra használja fel, hogy a jeles író előtti tiszteletadással hangsúlyozzák a szakítást az előző rendszer nacionalista kurzusával. Ennek a gesztusnak a jelentősége felmérhetetlen abban a horvát társadalomban, amely még mindig nem térhetett teljesen magához a Jugoszlávia felbomlását követő háború zűrzavarából, amelyben még mindig nehézséget okoz egyes háborús bűnös horvát tábornokok kiadatása a Hágai Nemzetközi Bíróságnak, s ahol sokan még mindig komolyan veszik, hogy a zágrábi főtéren Jelašić bán a lovasszobrán kardjának hegyével Belgrád felé mutat. (Korábban Buda irányába mutatott, de 1945-ben, nem utolsó sorban Krleža kezdeményezésére, a szobrot lebontották, és amikor Tudjmanék – a rendszerváltás lázában – helyreállították, akkor változtattak az irányon. Talán így akarták meghálálni az Antall–Jeszenszky kormánynak a „kalasnyikovok” illegális szállítását?)

Pontosan senki sem tudhatja, hogy mit tartalmaz Krleža hagyatéka, ez a tizennégy ládányi kézirat. Azt viszont mindenki tudhatja, hogy nem csupán filológiai titkokat rejtettek a ládák, hanem történelmi és ideológiai bombaként robbanó írásokat is. Például a Leszámolás a horvát nacionalizmussal című – a túlhajtott horvát nemzeti tudat demagóg katonái által ezerszer elátkozott és ezért botrányossá lett – politikai pamfletet. Például a Jelašić bánról szóló tanulmány eredeti szövegét. És Krleža irodalmi és politikai levelezését, amelynek jelentős része kiadatlan, valamint feltételezik, hogy naplójának is lehetnek kiadatlan részei. „Egyetemes jelentőségű értelmiségi volt” – hangsúlyozta Mesić elnök az ünnepségeken elhangzott beszédében, s hozzátette: Krleža „sok mindent prófétaként előre látott a politikában is”. Ezért fontos ennek az örökségnek a megismerése. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy nemcsak horvát belügy ez, hanem jelentősége kiterjed egész Közép-Európára.

Egy látszólagos apró, de a szlovákiai magyarokat is érintő példával igazolnám állításomat. Krleža életművének egyik jelentékeny része, hogy vagy három évtizeden át ő szerkesztette a Jugoszláv Enciklopédia vaskos köteteit. Megmaradtak azok a szerkesztői megjegyzések, amelyeket bírálólag az egyes szócikkekhez írt. A Bratislaváról szóló szócikkben (ugyanúgy, mint később a Košice cikknél) élesen krizálja, hogy a szerző feltünteti a város német nevét (Pressburg), a horvát elnevezését (Požun), de elhallgatja a magyar Pozsonyt! Krleža kifejti, hogy nem szabad meghamisítani a soknemzetiségű hagyományt, sem a városnevek esetében, sem pedig a városok történelmét illetően. Kassáról írva még konkrét példákat is említ arra, hogy a város magyar hagyományának mely eseményeit kell pótlólag beilleszteni a lexikon-cikkbe. Krležánál az ilyen állásfoglalások jelentették a nacionalizmusok elleni küzdelem reális megvalósítását. Figyelemre méltó tehát egy ilyen örökség vállalása – egy évtizedes sértő hallgatás után.