Lehallgatási Ki kicsoda

„Amikor elolvastam az életrajzukat, kiderült, hogy ezek az emberek az egykori rezsim biztonsági apparátusából, az ŠtB-ből valók.” A politikai elit addig fontolgatta a „demokráciában mi jelent biztonsági kockázatot és mi nem” kérdésnek az államirányítási gyakorlatra is kiterjedő megválaszolását, mígnem belügyminiszterünk a rendszerváltást követő 14. évben a fenti megállapítást tette a titkos lehallgatási eszközöket irányító hivatal igazgatójának menesztéséről.

Most könnyebb dolgom lenne, ha a belügyminiszteri mondat végiggondolása után azzal kezdhetném a hírmagyarázatot, hogy mélységesen elmarasztalom a titkosszolgálatok működésében meghonosított mečiari praktikákat. Csakhogy bármennyire kedvemre való lenne is Mečiar mindenért való elmarasztalása, nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a HZDS már 1998 őszén kikerült a hatalomgyakorlásból.

Úgy 12-13 éve hittük is, meg nem is a rendszerváltó politikusoknak azt az érvét, hogy a titkosszolgálatoknál nem hajtható végre „teljes nagytakarítás”, mert bizonyos számú szakember nélkülözhetetlennek bizonyult, és leváltóik betanítása majd, úgymond, évekig tart.

Vajon ki hibáztatható azért, hogy 1998 ősze után a belügy legilletékesebbjei nem vizsgálták meg, hogy Mečiar kormányzásának 5-6 éve alatt mi történt a kényes terület legtitkosabb ügyeit intéző munkahelyein hagyott pártállamiakkal? Ez a mulasztás nagy rosszindulattal se varrható a HZDS és holdudvara nyakába. A Pavol Rusko lehallgatási botránya körül zajló vita alapján más következtetésre jut az országos politika alanya, és másra a kisember, aki információ hiányában szájtátva veszi a híreket. A nagypolitika résztvevője – aszerint, mennyire van beavatva az érdekérvényesítés műhelytitkaiba – legalább sejti Rusko indítékait és az ezek mögött meghúzódó – főképp – gazdasági érdekeket. A tűzközeliek annak alapján is képesek következtetéseket levonni, hogy miként reagál a belügyminiszter, vagy a lehallgatási napló tanulmányozása során mennyire ködösít a titkosszolgálat főnöke. Merőben más következtetéseket von le az egyszerű állampolgár. És – valószínűleg – nem téved. Az ügy kivizsgálása során kiadott jelentések alapján szükségszerűen arra a következtetésre jut, hogy a Dzurinda-kormány a titkosszolgálatok neuralgikus munkaterületein az előző négy év alatt csekély erőfeszítést tett olyan emberek kiképzésére, akiknek már semmi közük az ŠtB-hez.

Elcsépelt szellemesség, hogy valaki csak úgy félig-meddig nem lehet állapotos. Viszont az ŠtB szakemberei szolgálatainak igénybevétele kapcsán az sem megalapozatlan kérdés, vajon a veszélyeztető terheltség csak félig-meddig történő megszakítása elvégezhető-e a páciens (esetünkben a demokrácia) létének kockáztatása nélkül.