Legyenek békések az ünnepek!

Karácsony előtt sokan előre aggódnak amiatt, hogy egy-egy ismerőst, rokont miképp fogják tudni órákon át hallgatni, a társaságban elkerülni a vitákat. Hiszem, hogy ilyen időszakokban ez szinte lehetetlen küldetés, biztosan lesznek súrlódások, szűk családi körben és a távolabbi rokonokkal is megeshet. Ennek oka a jóval több közös idő, a megfelelési vágy, vagy a csalódás, ha valami nem úgy sikerül, ahogy mi terveztük, és természetesen a különbözőségeink. Aztán megesik, hogy egyszerűen megbántanak bennünket az egyértelművé tett nem megfelelő karácsonyi ajándék miatt. Anyukám gondolata viszont azért is fontos tanítás, mert ha ismerjük a másik hiányosságát, akkor tudjuk, mit várhatunk el tőle az ünnepek alatt, és így nem kell ragaszkodni az amerikai reklámokból ismert karácsonyi ünnepi asztali családi boldogsághoz, hanem elfogadni azt, hogy mi tökéletlenül is jók vagyunk.

A lényeg úgy is az utolsó szón van: vagyunk. Élünk. Érintkezünk, civakodunk, mosolygunk, ölelkezünk, jókat eszünk. Éljük az adott pillanat minden valóságát. Ami néha a legkevésbé sem a szeretetről szól, s messze van a békés ünnepektől. De miért is képzeljük, hogy három napon át mindvégig teljes boldogságban kell lebegnünk? Nem észszerűtlen ez?

Hiszem, hogy ha karácsonyra jut egy igazi, mély megélés, amikor tudatosítjuk, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy a helyünkön vagyunk, akkor nem baj, hogy a másik épp fortyog a dühtől, vagy a gyerek megint nem akar halat enni. És tudunk majd figyelni arra a néhány másodpercig tartó csodára, amikor a mi lelkünkben van, amit talán a béke szó jellemez leginkább, s amikor a környezettől függetlenül átjár bennünket az öröm.

Egyébként az élet pont ilyen, mint az ünnepek. Az elején, mikor csak tervezzük, nem vesszük figyelembe, hogy hány ponton csúszhat szét a legjobban megszervezett esemény, ebben a hasonlatban az életút. Aztán kifelejtjük a tervezésnél az emberi tényezőt, vagyis, hogy más is keresztbe húzhatja a számításainkat, hogy az emberi szabad akarat átszabhatja a sok munkát igénylő elképzelést. Ám ezzel egy bizonyos kor után számolunk, mondjuk már, aki képes rá. Az biztos, az önismeretre szükség van az ilyen felismeréshez.

Néha annyi sem adatik meg, ami másnak kevés, értéktelen, s nekünk azzal kell beérni, de töretlenül hinni kell abban, hogy egyszer lent, másszor fent, vagyis semmi sem tart örökké, még a fájdalom sem. Máskor pedig épp eleget kapunk az áldásokból és a feladatokból is.

Talán épp ezekben az életszakaszokban kell pihenni érzelmileg, magunkba szívni a reményt és tartalékolni a nehezebb napokra, amikor hajlamosak vagyunk elégtelenkedni.

Ám ne felejtsük el, hogy a béke nem a problémák hiánya, hanem az önsajnálaté.

Minden kedves Olvasónak ezekkel a sorokkal kívánok olyan ünnepeket, amelyekre pozitívan fognak emlékezni.