Legális emberkínzás

Egy nagyon közeli rokonom szerdán esett át rajta. Maga a beavatkozás alig hat percig tartott, a várakozás viszont hat órán át, és felért egy emberkínzással.

A rimaszombati kórházban nincs külön szemészet, Besztercebányáról jár „le” egy orvos hetente kétszer-háromszor, a betegek pedig harminc kilométeres körzetből jönnek – fél nyolcra. Mindenkit erre az időpontra hívnak be. Szerda reggel tizenhat idős ember állt a műtő előtti folyosón és a lépcsőkön, beljebb ugyanis higiéniai okokból természetesen nem engedik őket. Levegő nincs, a kabátokat lerakni nem lehet, leülni se, hacsak nem a lépcsőre. Egy órányi ácsorgás után ezt páran meg is tették, a lépcsőn fel-le közlekedők pedig mogorván kerülgették őket. A betegeket egymás után szólították, a sorrend viszont titkos volt, azaz senki sem mozdulhatott onnét azzal, hogy majd később visszajön. A beinvitált négy-öt páciens a felkészítő helyiségben végre levetkőzhet, ihat egy pohár vizet, vécére mehet és letelepedhet az ágy szélére, ahol tovább várakozhat. Az utolsónak maradó pechesek egykor, fél kettőkor támolyognak ki a műtőből, és mehetnek haza.

Bármilyen hihetetlen, évek óta így zajlik ez, és még senkinek nem jutott eszébe valamiféle sorrendet kifüggeszteni, vagy meghatározott időpontra behívni a betegeket. Sőt, az is elég lenne, ha egy emelettel feljebb terelnék a nyájat, a rendelő elé, ahol rengeteg üres szék árválkodik egy tágas folyosón. Oda viszont óránként fel kéne szaladnia a nővérnek, hogy lekísérjen négy-öt embert.

A betegek természetesen morognak, szidják az orvost, az egészségügyet, a minisztert. Pedig az orvos jól, gyorsan és fájdalommentesen végzi munkáját, egész nap meg sem áll. Szervezési képességei viszont se neki, se asszisztenseinek nincsenek. És mivel a páciensek többsége idős, falusi ember, hangosan senki sem reklamál, mert nyilván hozzászoktak az ilyen megaláztatásokhoz, nyilván egész életükben így bántak velük a hivatalokban, közintézményekben, közkórházakban. Meg egyébként is: ki az a bolond, aki műtét előtt fel meri idegesíteni az egészségügyi dolgozókat? Utána meg örül, hogy végre szabadul. Nyilván nem érkezett írásbeli panasz a kórház vezetéséhez, azaz a probléma nem is létezik.

Mi következik ebből? Talán az, hogy bár az orvostudomány hatalmas léptekkel fejlődik, az egymásra figyelés, az empátia szintje egyes helyeken megrekedt valahol a szocialista éra legsűrűbb iszapjában.