Leborulnak az unokák?

Ünnepel, koszorúz, de legalább lélekben emlékezik a negyvennyolcas forradalomra és szabadságharcra ma a legtöbb magyar ember. Történelmünk egyik legdicsőbb fejezetét idézi fel, amely – ahogy Hermann Róbert magyarországi történész hangsúlyozta a egyik magyarországi hetilapban – az egész akkori társadalom legnagyobb pozitív közös élménye volt. A felvidéki magyarság számára azonosságtudatunknak ez a pillére tovább erősödött, amikor a rendszerváltás után nyilvánvalóvá vált az, amiről a letűnt rezsimben leginkább csak a hazai magyar művelődési klubokban és bizalmas baráti körben beszéltek: hogy lakó- vagy szülőhelyük temetőiben is szabadságharcunk ismert és névtelen hőseinek, mártírjainak a sírjai domborulnak. Ez az ünnep, akkor is, ma is, minden magyaré, kirekesztés és megkülönböztetés nélkül. Ám az eltelt több mint másfél évszázad alatt sok ideológus és más politikus igyekezett a saját céljaira kisajátítatni március idusát. Hermann találóan írja, hogy a Horthy-rendszer sem tudott mit kezdeni ezzel az örökséggel: a nemzeti gondolat jól illett ugyan a nyíltan vagy burkoltan revánsra áhítozó erőknek, de a demokratikus tartalom már nem kellett. Ugyanezt a manipulációt folytatta a Kádár-rezsim is, amely a tanácsköztársaság és a felszabadulás emléknapjával egybeöntve hamisította meg a márciusi forradalmi hagyományokat. Mégsem sikerült kioltani ezt az örökséget. 1860-ban ezen a napon volt a Habsburg-abszolutizmus elleni első tömegdemonstráció. 1956-ban a lyukas magyar zászló és a Kossuth-címer használata is egyértelműen jelzi, hogy milyen szellemi és erkölcsi forrásból merítettek az akkori forradalmárok. Ugyanilyen jelképértékű az is, hogy a hetvenes, nyolcvanas évek magyar máskéntgondolkodói is ezen a napon tüntettek a diktatúra ellen. Évek óta döbbenten állapítjuk meg, hogy Magyarországon mind több helyen nem teljesül Petőfi víziója. Sok politikus nem borul le a negyvennyolcasok sírhalmára, hanem saját céljainak megfelelően vagy éppen pártérdeket kiszolgálva hangoskodik és gyűlölködik. Remélhetően legalább az idén sokan meghallják és megszívlelik a szelíd hangú, de határozott kiállású Dávid Ibolyának az Antal József-i örökségre is apelláló felhívását a nemzeti összefogás szükségességéről. Szlovákia déli régióiban nincs még külön, párthovatartozás szerinti megemlékezés, s bízzunk benne, hogy nem is lesz. Ennek érdekében jelenleg a legtöbbet az MKP elnöke és más vezető tisztségviselője tehet. Az természetes, ha a párt értékrendje alapján a legszorosabb kapcsolatot Budapesten és rövidesen Brüsszelben is a hasonló értékeket valló politikai tömörülésekkel tartja fenn. Ám az már nem, ha a szuverén politizálás elvét és gyakorlatát akár velük szemben is egyénenként vagy testületileg feladnák.