Lángost kalapból

A naptár szerint rohamosan közeledik a nyár. Ráfogom a bőrömre, és azzal nyugtatom magam, azért nem megyek az idén sem szabadságra, mert nem akarok melanómákat. Fehér leszek egész nyáron, mint akit frissen meszeltek, és majd csak ábrándozom a régi szép nyarakon, amikor még nem riasztott az ózonlyuk. Felidézek majd számtalan történetet, köztük azt a nekem oly hízelgőt, amikor Párizs nyüzsgő utcáján megállított egy turista pár, s magyaráztak valamit angolul, azt hiszem azt, hogy eltévedtek, én meg szaporán yes-eztem, mint aki mindent ért, s amikor ráböktek a kezükben tartott térképen egy pontra, hogy oda szeretnének eljutni, kézzel-lábbal magyaráztam, hogy én is most vagyok itt először. Olyan nagyszerű érzés volt, hogy nem néztek volt-szocialistának. Van egy másik kedves sztorim is arra, hogy idegenben idegennyelv-ismeret nélkül is jól ellehetünk. Tunézia. Hammamet. Első nap. Tengerpart. Aki volt már, tudja, hogy a fövenyben árusok cipelik ilyen-olyan portékájukat, s próbálják rásózni a strandolókra. Eléggé elutasítónak kell lenni, másként le nem rázza őket az ember, s nem ússza meg a pálmacserje-vásárt, a kaktusz virága megkóstolását, a cukormázas mogyoró rágcsálását és egyebeket. Első nap odajött hozzám egy helyrevaló asszonyság. Fején, mint egy kalapot, lapos fonott kosarat cipelt, amely fóliába csomagolt lángossal volt megrakva. Azonnal kifogott, hogy új vagyok, mivel olyan voltam a homokban, mint egy el nem olvadt hóbucka. Nem akartam lángost, és nem akartam beszélgetni, ezért eljátszottam a néma gyereket, és elmutogattam neki, hogy rosszul érzem magam, nem ehetek, fáj a gyomrom. Békén hagyott. De másnap odajött hozzám, és jelbeszéddel, mutogatva megkérdezte, jobban vagyok-e. Visszamutogattam, hogy igen, már jobb, de még mindig nem ehetek. Aztán tizenegy napig így kommunikáltunk. Elmutogattuk egymásnak, hogy ma jó idő lesz, nem lesznek nagy hullámok, nem fúj majd a szél és hasonlókat. Az utolsó napon, mivel maradt pár bungeszem, intettem a néninek, akivel addigra nagyon jó viszonyba kerültem, és szóltam neki, ha már ilyen jól összejöttünk, megkóstolom a lángosát, veszek egyet. Nézett rám hitetlenkedve, aztán ledobta a fejéről a kosarat a homokba, pergett-forgott, úgy nevetett, hogy még a túlparton, a görög Santoriniben is hallották. Majd meghajolt előttem, elkapta a kezem, és megcsókolta. Azt mondta, annyi lángost vegyek el a kosarából, amennyit csak akarok, és ne fizessek.