Láncra vert vajdasági magyar újságírás

Az a szerv, amelyet néhány hónapja ezeken a hasábokon úgy mutattam be mint a Kárpát-medencében kisebbségi sorsban élő magyarok egyedi önkormányzatiságát. Amit vajdasági és nem csak vajdasági magyar politikusok más régiókban is követendő példaként említettek, mondván, ez nagyban hozzájárulhat a magyar közösség megmaradásához. Csakhogy eddig is érezhető volt, hogy az MNT a Vajdasági Magyar Szövetség egyfajta játszótere, ahol a kisszámú ellenzék csak statisztaszerepet kaphat.

A Magyar Szó főszerkesztőjének mennie kell. Gyorsított eljárásban tárgyalták az ügyet. Hétfőn döntött úgy a szerkesztőség igazgató bizottsága (mai megfogalmazás szerint a Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testület), hogy az, ami a Magyar Szóban történik, megengedhetetlen. A TJGYT tagjait nem a szerkesztőség választja meg, alig van közöttük újságíró. Nincs hely felsorolni a menesztés teljes indoklását, de lényeges, hogy a felrótt dolgok döntő többsége a VMSZ-hez kapcsolódik: a Magyar Szó nem tudósított minden sajtótájékoztatóról, nem közölt fényképet olyan írásokhoz, amelyekhez a politikum szerint feltétlenül illett volna, véleményt formált, nem csak közvetített, és még sorolhatnám...

Hogy a történet kerek legyen, azt is tudni kell, hogy Szerbiában most kellene megvívni azt a harcot, amelynek célja, hogy a kisebbségi nyelveken publikáló, sugárzó médiumokat kiemeljék a magánosítási eljárásból. Vagyis, a nemzeti tanácsok maradnának az alapítói jogok gyakorlói. Ilyen történések mellett ez nehezen képzelhető el. A főszerkesztő-menesztés nem csak vajdasági téma lett a héten: Belgrád (vagyis „a szerbek”, az állami hatalom is figyeli, mit csinálnak a magyarok egymással), és nemzetközi sajtóvisszhangja is lett az esetnek. Nem is jelentéktelen.

Botrányos az, ami történik a vajdasági magyar politikum és az itteni sajtó kapcsolatával. A Magyar Szónál elkezdett tisztogatást három, az ülésen elhangzott felszólalással lehet legjobban körülírni: „Fontos a sajtószabadság, de az újságíróknak csak addig lehet szabadságot adni, amíg az nem lépi át az adott közösség határait.”, „A Magyar Szó az elmúlt időszakban különálló hatalomként próbált meg működni.” és „Mintha nem kellő szimpátiával követnék azokat az eseményeket, amelyekről tájékoztatni kellene a közösséget, illetve az olvasót”. A közösség pedig ők. Ők tudják, mit kíván a vajdasági magyar, miről, kiről olvasna... Róluk, természetesen. Állandóan. Kizárólag jókat, kommentárok, vélemények nélkül.

A Magyar Szó szerkesztősége is szavazott a menesztésről (amely egyben az egyik újságíró megbízott főszerkesztővé választása is). A 83 szavazásra jogosultból 78-an szavaztak. 54-en ellenezték a leváltást, 14-en támogatták, 10 szavazólap érvénytelen volt.

Egy privát kézben levő lapnál világos, hogy a tulajdonos azt és akkor vált le, amikor akar. Itt nem erről van szó. Az MNT a vajdasági magyarság érdek-képviseleti szerve, parlamentje, szavaztak az emberek az ott ülőkre. Akik közül néhányan az ülést követően pironkodva indultak haza, mialatt az épület előtt tiltakozó újságírók és szimpatizánsok cinikus ujjongással „kísérték ki őket”. Egyikük azt mondta, olyan érzése van mintha kígyó lenne, aki a saját farkába harapott és most kezd hatni a mérge.

Az MNT 29 jelenlevő tagja közül hatan ellenezték a felmentést, öten tartózkodtak. Ezzel lezárult egy fejezet a vajdasági magyar sajtó életében. A kérdés most már csak az, mi vár ránk ezek után, amikor azt hittük, hogy a sötét 90-es évek politikai módszerei már a múlté.

Vígi Zoltán; a szerző a vajdasági Magyar Szó szerkesztője