Lábjegyzet sem

Mostanra teljesen egyértelművé vált, amit eddig is tudtunk, csak nem volt jó kimondani, mert olyan ízt hagyott a szánkban, mint amilyet a kannás bor és a mezítlábas cigi hagyhat egy másnapos reggelen.

A politikusaink egyáltalán nem vágynak közös magyar képviseletre, de még csak együttműködésre sem. Nem azért, mert nem lenne rá igény. Azért, mert lusták, kicsinyesek, provinciálisak, igénytelenek, és inkább odacsinálnak a vécé elé, minthogy megkeressék az ajtajának kulcsát.

És van pofájuk az egészet a választókra fogni.

A szöveg mindig ugyanaz: nyolc évig martuk egymást, nem fogunk egyik pillanatról a másikra egymás nyakába borulni. Persze ez csak egymásra érvényes. Az SNS-szel például a Hídnak tükörsimán ment a megegyezés a 2016-os választások után, Andrej Danko ellenségből a legnagyobb haver lett. Az MKP számára pedig nem volt semmi akadálya megyei szinten sokáig a Smerrel kormányozni, és mindig meg lehetett magyarázni, miért jó ez nekünk. És most Matovič nem akadály, mert az már régen volt, mikor megfúrta az állampolgársági törvény módosítását.

De ha egymásról van szó, akkor úgy viselkedik mindenki, mint a kövér ember január elején, mikor az újévi fogadalmat teljesítve már másodszor kéne konditerembe menni.

Aztán az az érv is zseniális, hogy ők aztán megpróbálták az együttműködést, de nem megy, hisz láthattuk nemegyszer, és a kudarcért mindig a másik volt a hibás. Az igazság azonban az, hogy soha meg sem próbálták igazán az együttműködést az elmúlt nyolc évben, és ezt mindenki láthatta, akinek van szeme, és nem borítja áthatolhatatlan köd az agyát. 2012-ben például eljutott oda a Híd és az MKP, hogy aláírja a köznyelvben csak kisebbségi minimumként ismert alapdokumentumot. Aztán szépen feltették a polcra, és ott is felejtették. Ha teljesült is belőle valami, azt nem a közösség sikereként értelmezték, hanem kisajátították, és saját népszerűségük növelésére próbálták felhasználni.

Vagy itt a magyar–magyar párbeszéd, amely ugyanilyen sorsra jutott. Senki sem kéri számon a dunaszerdahelyi dzsembori résztvevőin a vállaltakat, sem a folytatást. Csak csend van, néma csend a nagy felvidéki magyar éjszakában, melyet csak néha tör meg holmi kutyák távoli csaholása.

De azt is mondják a politikusok, hogy a választók körében nincs is igazi igény az összefogásra, túl nagy azoknak a tábora, akik ezt nem fogadnák jól. De mi lesz azoknak a táborával (nem mellesleg ez a többséget jelenti), akik viszont jól fogadnák, sőt igényelnék ezt? És kinek a dolga lenne meggyőzni az elégedetlenkedőket arról, hogy a cél közös, és ezért érdemes gesztusokat tenni, áldozatokat hozni? Alapjában véve ott van elrontva az egész, hogy a politikusaink félreértelmezik egy kisebbségi közösség képviseletének lényegét, és inkább politikusosat játszanak saját szemétdombjukon, saját céljaikért, érdekeikért, saját egójukat fényezve, szobrukat építgetve.

De eljön az az idő, méghozzá elég hamar, mikor elfogynak a lehetőségek, és nem lesz több dobás. És amikor majd néhány száz év múlva a történészek megtalálják valami eldugott levéltárban a kisebbségi minimumot, a magyar–magyar párbeszéd záródokumentumát és hasonló nyalánkságokat, majd jól kitárgyalják, hogy volt itt valaha egy Híd és egy MKP, és milyen buták voltak, hogy nem tudtak megegyezni... Eh, ne áltassuk magunkat. Csak simán továbblapoznak majd. Mert még egy lábjegyzetet sem fog érni az egész.