Kutatni jó

Környezetvédelmi témájú felmérést készítettünk egy szervezet számára a Fórum Intézetben olyan településeken, ahol vannak természetvédelmi zónák. Kiderült, hogy sok lakos csak hallomásból ismeri ezeket, azt pedig, hogy mi az adott zóna különlegessége, csak minden második tudta. Pedig némelyiken egyedi, védett állatok és növények élnek. Mi következik ebből? Hogy gyakran a saját otthonunkat sem ismerjük eléggé. Ott vannak a kincsek a szemünk előtt, de nem látjuk, nem értékeljük őket. Sokan ezt azzal magyarázzák, hogy hiányzik az iskolákban a lokálpatriotizmusra való nevelés. Nem tudom. Hiányzik? Pedig ez nem újdonság. Csak nem mindig volt ilyen hangzatos neve.  Én például emlékszem, hogy elsős gimis koromban meghirdette az iskola az „Ismerd meg lakóhelyedet” versenyt. Az ismereteket írásos pályamű formájában kellett leadni. Számomra ez azért is emlékezetes, mert életemben ez volt az első és utolsó alkalom, amikor nyert az írásom (írásműves pályázatra azóta nem jelentkeztem). És akkor fedeztem fel a kutatás örömét, bár ez a kutatás csak abból állt, hogy elmentem a levéltárba, és ott Pozsonyról szóló könyveket olvastam és jegyzeteltem. Nagyon tetszett nekem a levéltári légkör, ahogy ott ülnek csöndben a kutatók és olvasnak. És nagyon tetszett nekem egy fiú. Mindig ő hozta ki a megrendelt könyveket. Még csak főiskolás volt, levéltári kisegítőként keresett néhány koronát, de mindig megkérdezte, hogy hol tartok a munkámban, és okos magyarázatokat fűzött a könyvekhez. Utána a barátnőmmel mindig hosszasan megtárgyaltuk a fejleményeket.  Nem mintha lettek volna. Képzeld, megint ott volt, és megint ő hozta ki a könyveket, mondtam én, mire a barátnőm megkérdezte, hogy nézett-e, mire én, hogy igen. És akkor azon agyaltunk jó sokáig, hogy mit jelenthet az, hogy nézett. A mai napig nem tudnám, ha …  Akármennyire húztam a levéltári munkát, egyszer csak be kellett fejezni, mert elérkezett a pályázat leadási határideje, és még írnom is kellett. Lélekben fájó szívvel elbúcsúztam a fiútól, akinek egyébként csak a keresztnevét tudtam. Egy héttel később iskola után anyukám azzal fogadott, hogy keresett egy fiatalember. Mármint egy srác? – kérdeztem, nyomatékosan utalva arra, hogy a fiatalember szó kőkorszaki maradvány. Igen, mondta anyukám kuncogva. Vissza fog jönni. Több időm nem maradt kérdezősködni, mert csengettek. Vártam három csengetést, és akkor kinyitottam az ajtót. És majdnem elájultam. A levéltáros fiú állt ott ragyogva. Én meg felkiáltottam, hogy Jézusom, és becsaptam az orra előtt az ajtót.  Dobogó szívvel várakoztam. Az ablakon áradt be a fény. Tavasz volt. És én tudtam, hogy ezután már csak kutatni akarok.