Kulturális veszteségeink 86.

Több mint két hete érkezett az örömhír, hogy nyithatnak a mozik, vetíthetik azokat a filmeket, amelyek márciusban a gépben ragadtak. A nagy pozsonyi multiplexek mégis zárva, mivel – a hivatalos indok szerint – kedvezőbb körülményekre várnak. Pedig laikus szemmel ők vannak a legjobb helyzetben: olyan gyéren ültethetik a nézőket, ahogy csak akarják, van hely bőven a hatalmas termekben, könnyedén betarthatják az óvintézkedéseket.

Nos, ki nem találják, mi a legnagyobb gondjuk: nem árulhatnak popcornt és kólát az előtérben.

És azt állítják, enélkül nem éri meg. A pattogatott kukorica elképesztő mozis karriert futott be, már a hollywoodi filmipar bölcsőjénél ott ropogtatták, és mára egyértelmű tartozéka a filmélménynek, legalábbis a csillogó multiplexekben. Szinte ki sem lehet kerülni a büfépultot, ahonnan ellenállhatatlan illat terjed szét az előtérben, és az emberek megbabonázva indulnak a megfelelő irányba, mielőtt belépnek a moziterembe. Odabent minden szék oldalán külön tartó van a kóláspohárnak, hogy a kellemesen meleg zacskót, illetve vödröt két kézzel lehessen fogni a sötétben. Fel sem merülhet a kérdés, miért muszáj popcornt enni és agyoncukrozott üdítőt inni a moziban – egyszerűen muszáj, és kész. Az üzemeltetők szinte többet keresnek ezen, mint a mozijegyeken, ezért nem meglepő, hogy kivárnak a nyitással. Fontos kultúrtörténeti adalék, hogy annak idején Amerikában azért esett a mozitulajdonosok választása épp erre a nassolni valóra, mert ennek voltak a legalacsonyabb előállítási költségei, viszont ezt lehetett a legdurvább árréssel eladni. A haszon kezdetben körülbelül 300 százalékos volt egy kis vödör popcornon, jelenleg nem tudni, mennyi, mivel ezek az adatok ma már üzleti titkok. Az üdítők költséghatékony szervírozásának pedig az a titka – de ezt mindenki tudja – hogy a papírpoharat háromnegyedig kell megtölteni jéggel, és erre csapolni rá a kólát. A plázákban csupa éhes, szomjas ember mozizik. És annyira megszokták már ezt az üzemmódot, hogy nem lenne teljes az élmény, ha megfosztanák őket a nasitól – állítják a nagy hálózatok tulajdonosai. Az én utolsó személyes tapasztalatom két évvel ezelőtti, akkor voltam utoljára multiplexben. Az előttem ülő társaság tagjai negyvenöt percen át szürcsölték szívószállal a hatalmas adag üdítőket, alig lehetett érteni tőlük a szöveget. Mellettem pedig papírzacskót zörgettek, amíg el nem fogyott belőle a popcorn. És olyan otthonosan érezték magukat, hogy minden jelenetet hangosan kommentáltak, elemeztek, mint a nappaliban, a tévé előtt.

A legrosszabb az egészben az a beidegződés, ami aztán elkíséri a fogyasztókat színházba, koncertekre is.

Ezeken a helyeken is találkoztam már lelkes műelemzőkkel, sőt notórius SMS-ezőkkel, internetezőkkel is. Az artmozik közönsége teljesen más, ők csendben nézik a filmet, a vége-főcímet is illedelmesen megvárják, és csak akkor kezdenek szedelőzködni, amikor kigyúlnak a fények. Aki másképp viselkedik, az bunkó, arra csípős megjegyzéseket tesznek. Kamaszkoromban még az összes mozi közönsége normális volt. Valahogy mindig kibírtunk evés-ivás nélkül másfél órát, nem szórakoztattuk folyamatosan a mellettünk ülőket, és persze mobiltelefon sem létezett még, úgyhogy eleve kisebb volt a kísértés. Szóval felőlem akár egész nyáron zárva tarthatnak a „lenyúlós” mozik, egyáltalán nem fáj a szívem értük.