Kulturális veszteségeink 59.

Nem lett volna szabad egy háborús bűnöst támogató írónak megkapnia ezt a díjat, zúgta a tömeg, és egyáltalán nem tartom meglepőnek, hogy egy irodalmi Nobel-díj ekkora hullámokat vet. Szerintem is lehettek volna óvatosabbak a döntnökök. Miután tavaly ki sem adták az irodalmi Nobel-díjat, mert a bizottság elnökének férje szexuális zaklatási ügybe keveredett, meg valami homályos fogadási bizniszbe is, eléggé meglepő, hogy most a kitüntetett író politikai nézeteit nem tartották fontosnak figyelembe venni. 

Handkéról köztudott, hogy a balkáni háború idején nagy rajongója volt Szlobodan Milosevics szerb elnöknek, 2006-ban beszédet is mondott a temetésén, ahol tragikus sorsú embernek nevezte őt. 

Azzal is felháborodást keltett, hogy kijelentette: nem tartja népirtásnak a srebrenciai mészárlást, sőt, szerinte Szarajevó ostromakor nem a szerbek gyilkoltak, hanem a bosnyákok, hogy a szerbekre foghassák a dolgot, indokot szolgáltatva a nemzetközi közösségnek a beavatkozásra. És az irodalmárok közül arra is sokan emlékeznek még, mennyire fontosnak tartotta és milyen vehemensen propagálta Handke annak a Radovan Karadzsicsnak a dilettáns verseit, akinek kezéhez vélhetően szintén nem kevés vér tapad.

De próbáljuk a dolgot a Nobel-bizottság szemével nézni. Peter Handke írói életműve fontos, átütő erejű, minőségi, és a maga módján forradalmi. Milosevicset pedig a halála megmentette attól, hogy háborús bűnösként ítéljék el Hágában. Handke tehát mondhatja, hogy nem háborús bűnöst mentegetett húsz éven át. 

Rendben, ez a tényállás, de gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha egy olyan – egyébként kiváló – szerző kapja az irodalmi Nobel-díjat, akiről kiderül, hogy szexuálisan zaklatott valakit, vagy holokauszttagadókat védett? 

Szerintem óriási hiba volt ezzel a komoly díjjal szentesíteni Peter Handke politikai ná(r)cizmusát. Egy ekkora elismerés esetében ugyanis az emberek nem tesznek különbséget az írói életmű és az író politikai erkölcse között, mindkettő a figyelem középpontjába kerül.

Manapság a közéleti tevékenységet nem lehet egy éles vonallal elválasztani a művészi teljesítménytől, illetve a kettő egymásra rétegződik. Szóval más kiváló írót is találhattak volna, mert van belőlük bőven. Handke a múlt héten kijelentette, nem ad több interjút, mert az újságírók csak erről a témáról kérdezik, és ahogy elnézi, nem olvastak semmit tőle. Én meg azt mondom (újságíróként és irodalmárként is), hogy mindenki arról kérdezi a friss Nobel-díjast, amiről akarja – jól is néznénk ki, ha előre jóvá kellene hagyatni a kérdéseket. Megéltem ilyen időket, nem sírom vissza. 

Csak azt remélem, hogy ez a díj segíti majd Handkét abban, hogy végre korrigálja egykori kijelentéseit. 

Mert tévedni emberi dolog, én is másképp láttam a világot harminc évvel ezelőtt, és nem szégyellem ezt bevallani. Például a dumája alapján az elején nagyon bíztam egy vehemens reformátorban, bizonyos Vladimír Mečiarban. Ha jól emlékszem, harminc éve fél évig tartott ez nálam, aztán be kellett látnom, hogy rossz lóra tettem...