Mi az emberi élet? – Adalékok Han Kang irodalmi Nobel-díjához

Magyarul eddig két könyve jelent meg a Jelenkor gondozásában: a Man Booker-díj nyomán a Növényevő 2017-ben, majd ezt követte a Nemes teremtmények 2018-ban. A kiadó bejelentése szerint év végéig a Görög leckéket is kézbe vehetjük Kiss Marcell fordításában. Mi a Nemes teremtményeket olvastuk, az alábbiakban elsősorban erről lesz szó.
Egzotikus, távoli kultúrákból érkező szerzők kapcsán újra és újra felmerül a kérdés: mennyiben van szükségünk háttérismeretekre, lábjegyzetekre egy-egy mű megértéséhez? A szakmányban, hivatásosan olvasók valószínűleg inkább arra szavaznak, hogy a szöveg önmagáért beszél, míg a laikus irodalomkedvelők szívesebben támaszkodnak az életrajz, történelmi háttér, kulturális kontextus által nyújtott mankókra. Friss Nobel-díjas szerzőnkkel pedig meglehetősen ismeretlen terepre tévedünk. Mert tegyük a kezünket a szívünkre: mi az az öt dolog, ami röptében eszünkbe jut Dél-Koreáról? Nem fontossági sorrendben mondom, de például ez. A permanens feszültség Észak- és Dél-Korea között. A k-pop. A Hyundai meg a Kia. Az ázsiai kistigrisekhez kapcsolt gazdasági csoda. Esetleg kicsit elmaszatoltan felmerül egy mindmáig ridegen tekintélyelvű társadalom képe, amellyel adott esetben bizarr körülmények között találkozhat a közép-európai munkavállaló (közkeletű pletyka a régiónkban megtelepedett koreai cégek háza tájáról: elmagyarázni a menedzsmentnek, hogy errefelé a 21. században már nem szokás a dolgozók mögé pálcás embert állítani, aki a hátra, vállra mért csapásokkal diktálná az elvárt munkatempót).
De lépjünk még egy picit tovább: mit is olvasunk, ha egy dél-koreai szerző koreai nyelven írt művének fordításában mélyedünk el? A magyar piacon ezt nehezen lehet megbecsülni – talán ha két-három fordító akad, aki tényszerűen értékelhetné egymás teljesítményét –, de érdemes ide idézni a Han Kang-kötetek angol nyelvű recepcióját, ott ugyanis kifejezetten élénk diskurzus alakult ki arról, mi és mennyire vész el a művek eredeti jelentésárnyalataiból, hangulatából, stílusából a fordítás során. Hogy csak egy specifikus kérdést említsünk: a koreai nyelv, a koreai irodalom lejegyzésére évszázadokon át, egészen 1945-ig elsősorban a kínai írásjegyekre épülő handzsa szolgált, csak utóbb vált dominánssá a hangul ábécé. A korábbi tudás nem múlt el nyomtalanul, egy-egy (koreai) kifejezésnek az anyanyelvi olvasó számára pluszjelentést, hangsúlyt adhat az a tény, hogy a handzsulban a lejegyzésére szolgáló jel milyen piktogramra vezethető vissza; Han Kang hol reflektáltan, hol rejtetten él is ezzel a lehetőséggel a prózájában. Nos, ezeket a nüanszokat nyilván nem lehet átültetni semmilyen európai nyelvre. Maga a szerző egyébként a művei fordításai kapcsán úgy nyilatkozott: „A líraiság, a ritmusok, a költői feszültség, a finom árnyalatok, a jelentések rétegződése, a kiinduló nyelvbe mélyen beleíródott kulturális kontextus – minden, ami csakis abban a nyelvben lehetséges – elkerülhetetlenül elveszik a célnyelvbe való átmenet során. Minden fordító számára kihívást jelent, hogy meglelje az útját a veszteségek sötét alagútjában, és megtalálja a legközelebbi megfelelőket vagy analógiákat, amelyek a lehető leghűségesebbek az eredeti szöveghez.”
Ha a Nemes teremtményekről beszélünk, érdemes visszakanyarodnunk az első felvetésünkhöz, vagyis: mit kellene tudnunk Dél-Koreáról? Egyrészt, mert bár nem dokumentumregény, mégis szorosan követi a tágabb témájául választott események dokumentált tényeit. Másrészt, mert a regény utolsó fejezetében, szerzői epilógusában Han Kang tálcán kínálja a lehetőséget, hogy a tényleges megtörténtség tudatában olvassuk a könyvet, és saját pozíciójával, közvetett érintettségével tovább hitelesíti az elbeszélését. 

Han Kang 1970-ben született Kvangdzsuban, az ország egyik déli tartományi székhelyén és ipari központjában. A család 1979-ben költözött Szöulba, alig néhány hónappal az 1980-as felkelés előtt, amelynek kapcsán Kvangdzsu egyszerre vált a diktatúra értelmetlen brutalitásának és az elnyomás elleni lázadásnak a szimbólumává. A szerző néhány hónappal később, 10 évesen hallott először az eseményekről, pontosabban ekkor tűnt fel számára, ahogy a felnőtt családtagok újra és újra elnémulva, majd mégis visszakanyarodva, szinte szavak nélkül próbálnak kommunikálni valami kimondhatatlanról. Arról, mi is történt annak a másik famíliának a középiskolás fiával, amelyik az egykori otthonukba költözött. Két évvel később az apja egy pult alatt beszerezhető albummal tért haza: külföldi fotóriporterek fényképeivel a katonaság által lemészárolt civil áldozatokról. Nőkről, férfiakról, gyerekekről. Diákokról és munkásokról. Gyilkolásról, amiről még jó ideig nem lehetett nyíltan beszélni, hiszen Dél-Korea egészen az 1990-es évek közepéig katonai diktatúra volt. Egy olyan hely, ahol a csontvázak nem a szekrényből kerültek elő, hanem tömegsírokból.
1910 és 1945 között Korea Japán megszállás alatt állt, gyakorlatilag annak gyarmata volt, hogy aztán a második világháború végén a nagyhatalmak terepasztalává váljon. A Szovjetunió és az USA a 38. szélességi kör mentén osztotta ketté az országot, elvben ötéves időszakot adva az átmenetnek, de 1950 nem a rendezést hozta el, hanem a koreai háborút. Az északi csapatok Kína és a háttérben a Szovjetunió támogatásával lerohanták a déli területeket, mire válaszul a déli csapatok az USA vezette ENSZ-erőkkel indítottak ellentámadást. Mint tudjuk, a megosztottság máig fennáll, az viszont kevésbé ismert történet, milyen pszichózis uralkodott el a harcok nyomán délen. Az önmagukat nemzetinek, konzervatívnak és antikommunistának aposztrofáló, egymást követő dél-koreai kormányok a legsúlyosabb atrocitásoktól sem riadtak vissza, hogy megtisztítsák az országot a kommunistáktól, a potenciális északi ügynököktől. Az öldöklés már 1950 véres nyarán elkezdődött, a katonaság ekkor becslések szerint több mint százezer munkást és parasztot gyilkolt le a visszafoglalt területeken (utóbb egyszerűen az északiak számlájára írva a mészárlást). A rendszer pedig nem hogy puhult volna, hanem egyre keményedett. 1960-tól három egymást követő tábornok gyakorolta az elnöki hatalmat (Pak Csong Hi, az ő 1979-es meggyilkolása után Cson Du Hvan, utóbb pedig Ro Te Vu), a katonai diktatúrának pedig egyenes következménye volt, hogy minden belső ellenállást fegyveres erővel vertek le: a diákok demokráciapárti tüntetéseit éppúgy, mint a szakszervezetek jobb munkakörülményeket követelő megmozdulásait. Enyhébb esetekben megmaradtak a husángoknál és a puskatusnál, de Kvangdzsu sem egyedülálló példa, ahol légideszantosokat és tankokat küldtek a lázadó város ellen. A történeti források szerint a csapatokat gondosan úgy válogatták össze, hogy Vietnámot megjárt, kegyetlenségükről híres veteránok adják a magját – és szabad kezet kaptak a civilekkel szemben. Az alig valamivel korábban felemelkedő, a fotókon mindig mosolygó, fiatal Cson Du Hvan tábornoknak állítólag arra is volt terve, ha az offenzíva váratlan akadályba ütközne: kész volt lebombázni a több százezres várost.
A Nemes teremtmények rendhagyó szerkezetű regény. Hat fejezetből (plusz a már említett epilógusból) áll, az első a középiskolás Tongho története. A fiú véletlenül keveredik bele a felkelésbe, eltűnt barátját keresve köt ki az ellenállás központjában, aztán ott ragad: listázza, gondozza az összecsapások első hullámában meggyilkolt áldozatok tetemét, segíti a szeretteiket kereső családokat. Még az önmegszólító, egyes szám második személyű elbeszélésben is csak nehezen, újabb és újabb köröket futva lehet eljutni a beismerésig: Csongde halott, láttad, ahogy lelőtték, ott voltál, és megbénított a félelem, nem szaladtál ki az útra, hogy elvonszold a testét, így nyilván teherautóra dobták a katonák, és valahol tömegsírba vetették. Az a lány pedig, aki ott fekszik a sarokban, s akihez újra és újra visszatérsz, pedig erősen oszlásnak indult már, az arca is felismerhetetlen, valószínűleg Csongde nővére, akinek először a keresésére indultatok...
A regény további fejezetei az első történetben felbukkant mellékszereplők útját követik nyomon különböző pozícióból, különböző időpontokból származó elbeszéléseken keresztül. Van közöttük halott és élő. Ha úgy tetszik: túlélő vagy még túlélő. Van, aki viszonylagosan megúszta a megtorlást, és van, akit megtörtek, fájdalmas húscsomóvá alacsonyítottak a kínzások. Van, aki képes emlékezni és van, aki rázárta a múltra az ajtót. De az átélt események mindannyiukat kísértik: ki-ki belső monológban, felkérésre született beszámolóban, rémálmaiban vagy összegző emlékezésben éli újra a történteket. És így vagy úgy, de felteszi a kérdést: mi az ember? Mi határozza meg, hogy jót cselekszik vagy rémtetteket hajt végre? Akik tették, hogy tehették? Akik átélték, mi végre tették? Mi az értelme, ha vesztes helyzetekbe állunk bele?
Han Kang regénye szűk terjedelme ellenére súlyos, nagyfeszültségű, gazdag szövetű próza. Egyszerre költői szépségű, helyenként már-már légiesen felemelkedő írás, míg máskor a testi szenvedések, a pusztulás naturalista leírásával a mélybe rántja az olvasóit. Mégis, felsejlik benne a kegyelem. Egy-egy pillanatában minden elbeszélés visszakanyarodik Tongho alakjához: az életéhez vagy a halálához. És ha egy 15 éves fiú nyomot hagy maga után, megérinti a környezetét (és virtuálisan az olvasót), akkor nem volt minden hiába. Maradt még bennünk elég emberi.

Almási Sára