Kultúra és szkander

Nem csoda, tegyük hozzá, hiszen láttuk már máskor is, hogy a Robert Fico vezette kormányok látszatra fantasztikus jogszabályokat fogadtak el, amelyek aztán a gyakorlatban megbízhatóan csődöt mondtak. Reméljük, a kisebbségi alap ennek ellenkezőjére lesz egy ragyogó példa.

A bizalmatlanságot érezni lehetett azon a beszélgetésen is, amelyet az Új Szó szervezett a Gombaszögi Nyári Táborban a kultúratámogatásról, és amely az első nyilvános vitafórum volt a kisebbségi alapról. A vita nagy része nem is arról szólt, vajon működőképes lesz-e az alap a már hatályba lépett jogszabály nyomán, illetve, hogy milyen irányba haladhat a kisebbségi kultúra az alap létrejöttével, hanem politikai csörtékről a jelenlevő MKP-s Őry Péter és a hidas Rigó Konrád között. Érthető ez is: kampányidőszak van, és egyiküknek sem mindegy, hogyan alakulnak a dolgok november 4-én. Látható volt az is, hogy Rigó Konrádnak nincs még meg az a politikusi rutinja, amely egy ilyen vitából egyértelmű győztesként hozhatná őt ki, még akkor sem, ha a másik oldal egyes támadásait sikerült kivédenie. Őry a releváns és a ferdített észrevételeket vegyítve folytatott vegyes sikerű rohamot Rigó ellen: megalapozott kérdésfeltevés volt, miért nem használhatók a kisebbségi nyelvek az alappal folytatott írásbeli kommunikáció, illetve a pályázás során (legalább részben), ferdítés, amikor azt hozta fel, Rigó a minisztérium újonnan alapítandó kisebbségi főosztályát akarja kisebbségi autonómiaként eladni. Rigó talán abból indult ki, egy nyári táborban vagyunk, a beszélgetés ráadásul délelőtt fél tízkor kezdődött, így lazábbra vehetjük a figurát. Ez azt eredményezte, hogy sok szál elvarratlan maradt, s inkább a pártok közti összecsapás utáni lőporszag kavargott a levegőben.

Pedig a vita másik két résztvevője is komoly témákat vetett fel, bár inkább csak egyoldalúan. Vasik János, aki négy évig bírált el pályázatokat a kormányhivatalban, feladatot is adott a kulturális alapnak, amikor kimondta, eddig senki semmiféle kultúratámogatási koncepciót nem ismert, eurómilliókat osztottak szét hasraütéses alapon. Tokár Géza egy feloldhatatlannak tűnő, ám korántsem mellékes csapdahelyzetet vázolt, amely szerint a szűkös kisebbségi közegben lehetetlen elfogulatlan (ő a „támadhatatlan” kifejezést használta) szakembereket találni a támogatások kezelésére. Válasz erre a felvetésre sem született. Pedig, tehetjük hozzá, nem kellene lemondanunk ezekről a válaszokról. Kevés rosszabb dolog történhet a kulturális alappal, mint hogy mindjárt a legelején a sérelmek kerülnek előtérbe. Tokár azt is hangsúlyozta, nem konszenzusos alapú modell született, az alap megszületését nem előzte meg valódi konzultációs folyamat. A kérdés: le kell-e mondani ez esetben a további konzultációról? Ha így történne, abból a kisebbségi kultúra jöhetne ki a legrosszabbul. A politikai szkander helyett elkezdődhetne a szakmai, még ha az sokkal kevésbé látványos is.