Különös moszkvai szobrok

Venegyikt Jerofejev 1969 őszén a seremetyevói nemzetközi repülőtér új épületeinek kábelszerelési munkálataiban vett részt mint segédmunkás, és ekkor írta meg az újkori orosz irodalom egyik remekművét, a Moszkva–Petuski című kisregényt. Aztán kereken húsz évig várta-várta, hogy megjelenhessen, és a gégerák csak néhány hónappal később végzett vele, miután kézbe vehette azt az almanachot, amelyben a mű végre napvilágot látott orosz földön is. Persze, a műnek addigra már legendája volt: ismerték otthon is, a „szamizdat” keresett könyvei között szerepelt, oroszul Párizsban jelent meg, de lefordították angolra, németre, franciára, olaszra, lengyelre, ám ezek a könyvek nem nagyon értek el Moszkváig, s ha odaértek is – tiltott olvasmánynak számítottak. A kisregény egy utazás roppant banális históriáját örökíti meg, kétségtelen önéletrajzi ihlettel: hogyan utaznak Jerofejev és cimborái a moszkvai Kurszki pályaudvarról a helyiérdekű vasúton Petuski városáig. Másnaposan és csaknem pénztelenül. A restiben nem szolgálják ki, aztán mégiscsak szerez valami vodkát, ettől állapota javulófélben, s valamikor a negyvenharmadik kilométer táján már arról fantáziál, hogy Petuskiba érkezvén már nem vodkát fog inni, hanem az alkoholistákhoz igazán illő hatásos koktélokat. Előbb „kánaáni balzsamot”, amely 100 gramm denaturált szeszből, 200 gramm sörből és 100 gramm tisztított politúrból áll össze. Ezután következhet „A komszomolista lány könynye”: levendulát, verbénát, kölnit, körömlakkot, szájvizet és limonádét kevernek össze, és a szerző garantálja az azonnali hatást: „a bűzétől egy pillanatra el is ájulhatunk. Én, például, elájultam” – olvassuk a kommentárt. Mindez semmi a „kutyabelek”-hez hasonlítva, amelyben sör, sampon, enyv, fékfolyadék és rovarirtó található, ezt a kotyvalékot, hogy még jobban ártson, egy hétig olcsó cigarettákból nyert dohányporban kell áztatni, majd szűrés után fogyasztható. Az italt nagy kortyokban kell inni, az Esthajnalcsillag fényénél, az eredmény pedig nem marad el: az áldozatot bárki teljes félórán át köpködheti szemközt és észre sem fogja venni. A kisregény nem receptkönyv az iszákosoknak: valójában a tragikus orosz népbetegség kórrajza. Kétségbeesett kiáltás, amely meghökkentő művészi erővel mutatja be a brezsnyevi korszak kiúttalanságát, az „uralkodó osztályként” ünnepelt munkásság reális helyzetét. Mindenesetre Jerofejev az első a hajdan „szovjet új hullámnak” nevezett, szenzációként ható fiatal irodalom alkotói közül, aki szobrot kapott. Ha nem is a művészetek úgynevezett hivatalos támogatóitól, hanem egy szeszgyártól, amelynek tulajdonosai talán a haszonért akarták kifejezni hálájukat.

Szaporodnak Moszkvában a szobrok. A közelmúltra emlékeztetnek a leginkább. Ahogyan Venegyikt Jerofejevé, de a mostanában avatott emlékművek alanyainak érdemei legalábbis vitathatóak. Például most kap szobrot Alekszej Koszigin (1904–1980), aki 1964-től haláláig a Szovjetunió miniszterelnöke volt. Karrierje Sztálin idején indult, és később – feljegyezték – hatalma csúcsán – Sztálin egykori dolgozószobáját használta. Nevéhez bizonyos értelmiségi illúziók fűződtek, mintha mérsékelt gazdasági reformok híve lett volna. Kétségtelen, hogy közvetlen főnökénél, Leonyid Brezsnyevnél racionálisabb elme volt, nem engedte, hogy személye köré kultuszt szervezzenek, a korrupció ellen is próbált tenni. Azonban a szovjet gazdaság katasztrófája, amely már az ő életében sem lehetett titok és végül a birodalom öszszeomlásához vezetett, félreérthetetlenül mutatja tevékenységének hatásfokát. Milyen illúziók fűződhetnek a nevéhez?

Még különösebb volt Gejdar Alijev (az új azeri, latin betűs ábécé szerint, amelyet – Kemal pasát tekintve példaképének – ő vezetett be: Heydar) személyisége. Nemrég halt meg: a moszkvai Baku étterem előtti szobrát az Azerbajdzsán Köztársaság ajándékozta Moszkvának, különös tekintettel arra, hogy a főhatalmat a hálás fiú birtokolja. Az idősebb Alijev ritka kártékony személyiség volt. Az 1923-ban született férfiú az államvédelmi hatóság (akkor NKVD-nek nevezték) tisztjeként kerülte el a háború idején a frontot. Aztán fokozatosan emelkedve a ranglétrán, eljutott egészen a hatóság (immár: KGB) bakui főnökének posztjára, innen az azerbajdzsán párt első titkárává lépett elő. Ekkor történt, hogy Brezsnyev látogatást tett a Kaszpi-tenger partján, és Alijev – ismerve a diktátor ékszergyűjtő hobbiját – egy különlegesen szép gyémántos gyűrűt nyújtott át „apró” figyelmességként. Alijev hamarosan már a szovjet miniszterelnök első helyettese Moszkvában, ez pedig példátlan karriernek számított egy nem orosz számára, Sztálin ideje óta ilyen kaukázusival elő nem fordulhatott. Gorbacsov idején gyorsan átlátta, hogy a peresztrojka semmi jót nem ígér számára, tehát átigazolt a Szovjetunió sírásóinak népes táborába. A bakui olaj birtokosaként rengeteg dolgot engedhetett meg magának. Például úgy froclizhatta Jelcint és Putyint, ahogy úri kedve tartotta. Az Egyesült Államok pedig – ugyancsak az olaj igazi „tulajdonosát” tisztelve személyében – elnézte, hogy dinasztiát alapított és a demokráciának nyoma sem található arrafelé, még kaukázusi mértékek szerint sem.

Az emlékművek voltaképpen egy társadalom szellemi állapotát jelzik roppant szemléletes módon. Akár parancsra emelt szobrokról van szó, akár – mint ezúttal – egyéni kezdeményezésekről. A birodalom bukásának idején többnyire szobrokat romboltak, ez már rendszerfüggetlen rossz szokás világszerte, a mostani emlékműállítások viszont a közösség tájékozódásáról szólhatnak. Nosztalgia Koszigin után? Az azerbajdzsán ajándék csak a fiúi szeretetet mutatja? Ezek a dolgok nem nagyon tudhatók. Tudható azonban, hogy egy nagyon nagy író végre elnyerte azt a helyet, amely művészi rangjához illő. Venegyikt Jerofejev, ha élne, persze, csodálkozna, ha elsétálna akár a Koszigin-, akár az Alijev-szobor előtt.