Közép-Európa lelkiismerete

Nem kevesebbről van szó, mint a régió jövőjének kollektív „kitalálásáról”. A különböző játékosok próbálnak a saját lehetőségeik és érdekeik szerint hatni arra, hogy mit gondolnak a régió országainak lakói, hiszen végül a közvélemény alakulása dönti el, hogy milyen irányba indulnak az érintett országok kormányai.

Közép-Európa persze megfoghatatlan fogalom, tucatnyi módon lehet definiálni, de leginkább talán úgy, mint a Nyugat és a Kelet közötti európai ütközőzónát. Az elmúlt évtizedben úgy tűnt, hogy a régió ütköző szerepe a múlté, vagy legalábbis hamarosan az lesz: Szlovákiának például már csak egy rövid ukrán határszakasza van, máshol mindenütt az EU-val határos. A cseheknek meg ennyi nem uniós határuk sincs, csatlakoztak az EU által minden irányból körülzárt országok elit klubjához. De a mostani események ismét értelmessé tették a Közép-Európa kategóriát, és átformálták határait. A régióba véleményem szerint ma azok az országok tartoznak, ahol a Nyugat (mint EU) és a Kelet (mint Oroszország), na meg ezek szövetségesei és helyi követői feszülnek egymásnak az országok orientációjáért folytatott harcban. Ezek közé az országok közé ma véleményem szerint elsősorban Ukrajna, Moldova, Szerbia, Bosznia, Magyarország, Szlovákia és Csehország tartoznak (kiegészülve a jóval keletebbre fekvő Örményországgal), miközben az egyébként geográfiailag és történetileg hasonló helyzetben lévő Lengyelország és a Baltikum antikommunizmusa mára az orosz nyomás alatt kemény Putyin-ellenességgé konvertálódott, a játék pedig ott ezzel el is dőlt.

Miközben a térségünkben kevés kivétellel 1945 óta tartó béke is veszélybe került – Ukrajnában már harcolnak, de Moldova és a szerb érdekszféra (Koszovó, boszniai Szerb Köztársaság) sincs ebben a tekintetben biztonságban – a vetélkedés nagy része inkább a közvéleményért és a gazdasági dominanciáért zajlik. De korántsem arról van szó, hogy az embereket pusztán manipulálják: persze ez is benne van. De amikor a lakosság egyik vagy másik orientációjú csoportjai utcára vonulnak, tiltakoznak, véleményt nyilvánítanak, nemcsak arról van szó hogy valaki használja őket, hanem arról is, hogy nagyon sokan érzik: a változás a levegőben van. Bár a párhuzam felszínes, a 2011-es Arab Tavasz esetében is az országaik jövőjéről mást-mást gondoló csoportok közötti ellentétek eszkalálódását láttuk, és ezeket a csoportokat szponzorálták aztán mindenféle gazdasági és politikai érdekcsoportok. Persze Közép-Európában nem jön Tavasz vagy Tél, vagy bármi más: a demokratikus intézményrendszerek itt sokkal erősebbek, és a konfliktusokat ezen belül oldják meg az országok és lakosaik. De az biztos, hogy ennek a közös gondolkodásnak, ennek a feszült időszaknak a végeredménye fontos lesz az egész régió szempontjából: a ’90-es évek végének Európa-párti konszenzusa kerül most megvitatásra a legkülönbözőbb eszközökkel, és a kialakuló új konszenzus végleges választ adhat arra az évszázados kérdésre is, hogy Közép-Európa a legkeletibb Nyugat, vagy valami egészen más.