Koszorú helyett

Nehezen érti meg a gyerek a nemlét létét. A halált.

Nehezen érti meg a sírtáblákat, amíg még olvasni se tudja. Amíg csak elnézi a gondos ápolást, ahogy szülője elduggatja az árvácskapalántákat, majd vizet húz a kókadozó virágokra a temetővégi gémeskútból.

Értetlenül ámul rajta, hogy szülője, mielőtt távoznának a temetőből, miért simítja meg vigyázón a követ ugyanúgy, ahogy a szeretteit szokta. Nehezen érti meg, hogyan érezheti meg a kő érintéséből a nagymama, hogy ott vagyunk vele.

Nehezen érti meg a halottak kertjét.

Később, amikor már érti, nem törődik vele különösebben. Megy, segíti kivinni a fehér krizantémból tűzdelt koszorút, meggyújtja a gyertyákat, de sietne, menne mielőbb haza, mert a Petőfin kezdődik az Ötórai tea, a Tánczenei koktél, a Kívánságműsor, hátha bekerül az összeállításba Kovács Kati új dala. „Hova tűnik el a csillag a nyárvégi égről? / Hova tűnik el az élet az ember szívéből? / Hát letértél az útról, hűtlen barát. / Nem jössz tovább.” Hallgatja a dalt ezerszer, de nem tudja, mit hallgat. Nem érti, miről szól a szöveg ebben a borongós fohászban. Nem érti, mit jelent a „letértél az útról, hűtlen barát”.

Egy ideje, ha megy végig az utcán, a régi utcán, üresen állnak a régi házak, vagy mások lakják őket. Azok, akik felnőni látták, és elfogadták, hogy lassan-lassan szívet cserél, mert hazát cserél, „letértek az útról”. Nem kiáltják ki a kerítésen az üdvözlést, nem jönnek a kapuhoz, hogy megszólítsák, „jössz haza a hétvégére, jól is teszed, gyere is, így van rendjén, itthon vagy itthon mégiscsak.”

Most is látja őket, bár nincsenek. Sose fogja látni őket, mégis vannak.

Temetőben. Temetőn kívül.