Kossuth és Balcescu

Mennyire ismerte fel Kossuth Lajos 1849 nyarán, hogy nemcsak az osztrák–orosz túlerő, hanem a szabadságharc vezetőinek hibái és mulasztásai is bukásba sodorhatják a nemzetet? Valószínűleg tudatában volt felelősségének, hiszen 1849 áprilisától sok-sok olyan kezdeményezése van, amelyek a korábbi mulasztások helyreigazítását célozták. Például ugyanazon a napon, amikor a debreceni nagytemplomban az országgyűlés kimondja a Habsburg-ház detronizálását és az ország függetlenségét, az újonnan választott „kormányzó-elnök” legsürgősebb feladatának azt tartja, hogy megbízza Ioan Dragost: tárgyaljon a román felkelőkkel. Ez még nem a vereségek időszaka: egyelőre a honvédsereg győzelmet győzelemre halmoz, és az ifjú császár, I. Ferenc József május elsején kénytelen felkérni „Európa csendőrét”, I. Miklós cárt : segítse fegyverrel a rebellisek leverését. Az agresszió konkrét formáiról majd csak május 21-én egyeznek meg, Buda visszafoglalásának napján. Kossuth tehát nem a kényszer hatására kezdi megbékélési tárgyalásait a nemzetiségekkel, hanem egy távlatosabb program keretében, amelynek végső célja – mint ezt Teleki László, a forradalmi kormány párizsi megbízottja a kelet-európai emigránsokkal május 18-án kötött szerződésben rögzítette – az ország föderális átalakítása volt.

És ez a program szemben állt saját táborának sok vezető személyiségével is. Félreértés ne essék: természetesen Kossuth soha egyetlen pillanatra sem adta fel az ország területi integritásának elvét, ám a nemzetiségek részéről sem volt olyan követelés, amely ilyen igényeket támasztott volna. A havaselvei forradalom egyik vezetője, az alig harmincéves történész, Nicolae Balcescu biztosítja Kossuthot, hogy a románok is akkor még Erdélyen belüli megoldási formákban gondolkodnak. A nemzetiségi önkormányzatok, a nyelvhasználat kérdésében pedig Kossuth, ha vonakodva és álláspontját többször módosítva, de kész volt engedményekre. Kossuth nyilván figyelemmel kísérte azokat a forradalmakat, amelyek az ország szomszédságában zajlottak. Tudott a szláv mozgalmakról, és el is túlozta a pánszláv veszélyt, noha ilyen törekvések valóban léteztek, ám éppen a szlovák ügy mutatta meg, hogy a nemzetiségi lakosság milyen kevéssé támogatta a bécsi udvarral szövetkezett vezetőket (akik később „azt kapták jutalmul a Habsburgoktól, amit a magyarok büntetésből”, mint ezt Ladislav Novomeský pontosan megállapította). Ugyanakkor tény, hogy a magyar oldalon is akadtak (sajnos, nem is kevesen) olyan vezetők, akik nem respektálták a még oly mérsékelt nemzetiségi kéréseket. A magyar–román kapcsolatban, például egy, a márciusi ifjak közé tartozó parancsnok, Hatvani Imre (korábban egy románokkal rokonszenvező röpirat szerzője) ad utasítást Abrudbánya elfoglalására, a helyi románok körében rendezett vérfürdőre és az Avram Iancu csapatai elleni támadásra, amikor Kossuth román nemzetiségű követe tárgyalni akart. Ezzel Kossuth tárgyalási szándékának őszinteségét vonva kétségbe, hiszen a románok Dragos küldetését ezután cselnek, álnok manővernek tekintették.

Nicolae Balcescu arra döbbent rá, hogy a magyar szabadságharc ellen fegyvert fogó románok „alávaló és ostoba szerepet játszanak”, „hagyták magukat megcsalatni az osztrákoktól” és ezért „mindazoknak, akik szeretik a szabadságot, szükségszerűen támogatniok kell a magyarokat”. És abban is igaza volt Balcescunak – ezt, sajnos, majd a dualizmuskori, a kiegyezés utáni fejlemények bizonyítják –, hogy Magyarország kétféle fejlődés között választhat: „vagy arisztokratikus-monarchikus lesz, Ausztriával összekötve vagy demokratikus...” A magyarság érdekeit is szolgálta, természetesen a román, illetve a nemzetiségi oldal elvárásai szerint, amikor közölte Kossuthtal: a magyaroknak a nemzetiségeket „minden áldozat árán ki kell békíteni, mert különben azok lesznek Magyarország számára, ami Lengyelország és ĺrország Oroszország és Anglia számára”. ĺrjam ide, hogy az ír kérdés még ma sem teljesen megoldott és a sebek még fájnak, noha az Európai Unió Dublin számára már realitás?

A megállapodás megszületett Kossuth és Balcescu között. Elkésve, hiszen a szabadságharc még egy rövid hónapig tartja magát, és következett Világos, majd Arad. Balcescu is hiába sietett Iancu csapataihoz, hogy – ígéretéhez híven – megpróbálják az orosz hadsereg útját elvágni Erdély felé.

Aztán Kossuth is, Balcescu is emigrációba kényszerült. Balcescu 1852-ben halt meg Palermóban, Kossuth jó négy évtizeddel élte túl, őt is Olaszföldön érte a halál.