Konzervatívok feltámadása

Az Európai Unió nyugati tagállamaiban Nagy-Britannia, Spanyolország és Portugália kivételével jobboldali kormányok vannak hatalmon. Legutóbb Silvio Berlusconi olasz kormányfő hatalomra kerülése erősítette meg a jobboldal uralmát a nyugat-európai országok többsége felett. Németországban és Hollandiában néhány tárcát ugyan szociáldemokrata politikusok kaptak, ám a kormánykoalíciók vezetését a konzervatív pártokra bízták a választók. Az európai konzervatívok diadalmenetét fényesítette Gianni Alemanno Róma és Boris Johnson London polgármesterévé választása is.

Tovább erősítené a jobboldal dominanciáját Európában, ha José Manuel Barrosót, az Európai Bizottság konzervatív vezetőjét választanák az unió elnökévé Tony Blair volt brit kormányfővel szemben. A XIX. századi nagyhatalmi „koncert”, Talleyrand, Metternich és Wellington ideje óta nem állt ennyi jobboldali vezető az országok élén Európában – mutatott rá Denis MacShane brit munkáspárti parlamenti képviselő, volt Európa-ügyi miniszter a Newsweekben megjelent elemzésében.

A nyugat-európai politikai paletta egy évtizede egészen más képet mutatott. A többségükben balol?dali–liberális kormányok azonban nem tudtak maradandó politikai programot felmutatni, és képtelenek voltak felhasználni hatalmukat álmaik megvalósítására – véli MacShane, aki abban is kételkedik, hogy a konzervatívok több eredményt tudnának elérni.

A II. világháború utáni konzervativizmusnak olyan nagy hatású, világos küldetéstudattal bíró vezetői voltak, mint a brit Winston Churchill, a francia Charles de Gaulle és a német Konrad Adenauer. Olyan nagy gondolkodókkal büszkélkedhettek mint a liberális demokráciát és a szabad piacot védelmező osztrák Friedrich von Hayek vagy a totalitarizmuselméletéről ismert francia Raymond Aron. A XX. század második felében a katolikus konzervatív Jean Monnet és Robert Schuman hozta létre az európai közös piacot, és segítette elő a gazdasági liberalizációt, amely olyan mértékű növekedési rátát eredményezett Európában, amelyet ma csak Ázsiában tapasztalhatunk. A konzervatívok erős transzatlanti szövetséget hoztak létre, és elutasították azokat a Washington-ellenes hangokat, amelyek azt állították, hogy a NATO erősítése egyenér?tékű lenne az USA Európa feletti ellenőrzésének kiterjesztésével.

A nyugat-európai országokban kormányzó jobboldalnak azonban nincsenek a fent említettekhez hasonló karakteres vezetői vagy nagy hatású gondolkodói. MacShane szerint a Jacques Chirac helyébe lépő Nicolas Sarkozy teljesítménye különösen nagy csalódás. A francia elnök meghátrált a párizsi taxipiac liberalizálásától a jobboldali szavazóknak számító taxisok országos sztrájkja után, és lemondott a patikák közti verseny bevezetéséről.

Nem tud többet felmutatni An?gela Merkel német kancellár sem, akinek nincs ötlete arra, hogyan lehetne csökkenteni a jelentős munkanélküliséget. A volt brit miniszter Silvio Berlusconiról sincs jobb véleménnyel, és kételkedik abban, hogy az olasz üzletember két kudarcba fulladt kormányzás után harmadik próbálkozásra eredményt érhetne el az ország élén.

A nyugat-európai jobboldal minden jel szerint hátat fordított a konzervativizmus hagyományos, a kisebb állam, alacsonyabb adók és nagyobb piac hármas aranyszabályának. Míg Nagy-Britanniában Gordon Brown munkáspárti kormányfő csökkenti az adót, a brit konzervatívok több állami pénzt ígérnek az egészségügyre és a honvédelemre. Svédországban a jobboldali Mérsékelt Párt kormányzása alatt az elmúlt két évben annyira lelassult a gazdasági növekedés, hogy a következő választásokon a szociáldemokraták valószínűleg visszanyerik a hatalmat.

Míg a konzervatívok régen határozottan felléptek az európai demokrácia védelmében, ma kíméletesek a részben önkényuralmi Oroszországgal. Azok a jobboldali politikusok, akik az emberi jogok tiszteletben tartását követelték Lengyelországban és Csehszlovákiában, ma mélyen hallgatnak a Kínában zajló jogsértésekről.

A NATO erősítése nem prioritás a mai jobboldali vezetők politikájában. A legutóbbi bukaresti NATO-csúcson Németország megakadályozta Ukrajna befogadását a cselekvési tervbe, Macedónia pedig egy nevetséges névvita ürügyén – Görögország vétója miatt – nem kapott meghívást az észak-atlanti szervezetbe. Közben az európai országok védelmi kiadásai soha nem látott mélységbe zuhannak egy olyan időszakban, amikor az EU elvileg fokozni akarja aktív jelenlétét a nemzetközi színtéren.