Könnygázfelhőben úszik Törökország

Eredetileg a tüntetők az isztambuli városközpont betondzsungelének az utolsó zöld menedéket jelentő Gezi park – a Taksim tér közelében – átalakítása ellen kezdtek tiltakozni, a rendőrség brutális fellépése miatt végül az ankarai kormány politikája került a célkeresztbe. Egyelőre nem lehet azt mondani, hogy két tábor csap össze a nagyvárosokban. Még csak a rendőrök verték szét az atatürki örökséget – a török állam világi jellegét – féltő tüntetőket. A másik oldal még csendes. Vagyis azok a politikai erők és tömegek, amelyek úgy érzik, a török társadalom túlságosan szekularizált, túlságosan világi. Erdogan magabiztos, azt mondta, a mostani százezer tüntetővel szemben bármikor az utcára tudná vinni egymillió hívét. És ebben igaza van. Még mindig ő a legnépszerűbb politikus, egymás után háromszor nyert választást. Mérsékelt iszlamistának tartott pártja, az AKP 2007-ben 47, 2011-ben 50 százalékkal nyert.

Mivel itt is egy téren kezdődött a zendülés, mint a legendás kairói Tahrír téren, az arab tavasz mintájára sokan török tavaszt emlegetnek. De ez a hasonlat sántít, a különbség óriási. 1. Az arab országokban a diktátorok ellen lázadtak fel, Törökországban az AKP demokratikus választásokon nyert háromszor is. Kadhafi Líbiájához vagy Mubarak Egyiptomához képest Törökország stabil – bár a mi ízlésünknek néha igencsak sajátos – demokrácia. 2. Az arab tavasz országaiban mára mindenütt az iszlamista erők kerültek fölénybe, Törökországban éppen az iszlamizálás – pontosabban reiszlamizálás – ellen lázadnak. 3. Törökország az uniós tagországok által is irigyelt gazdasági teljesítményt tud felmutatni éppen az AKP és Erdogan irányítása alatt. Tíz év alatt megháromszorozta az egy főre jutó jövedelmet, a gazdasági növekedés 2010-ben és 2011- ben is meghaladta a 8 százalékot. A Moody's május 16-án felminősítette Törökországot. Már szinte megoldotta az évtizedek óta tartó török–kurd konfliktust is. 4. Törökország a NATO (déli szárnyának legfontosabb) tagja. 5. Hivatalosan még mindig az EU-ba törekszik, bár ez a szándék „fellazult”, de csak az EU-országok elutasítása miatt. 6. A török tüntetők egyik fő követelése: senki ne akarja nekik megszabni, hogy hogyan élnek, senki ne akarja őket vallási keretek közé szorítani. Ilyen markáns követelés az arab országokban nincs – vagy csak elvétve.

Erdogant nevezik diktátornak, új szultánnak. Ez túlzás, bár kétségkívül tekintélyelvű vezető. Esze ágában sincs lemondani – miért is tenné –, de az biztos, hogy elszámította magát, lebecsülte az ellenzékét. Erdogan mára az iszlám világ legtekintélyesebb politikusai közé nőtte ki magát, Ankara megkerülhetetlen mind a szíriai válság rendezésében, mind Irán ellensúlyaként a térségben.

Ami felróható neki, s amit feltehetően újra kell gondolnia: 1. Visszacsempészte a fejkendőviseletet az egyetemekre, az állami épületekbe. 2. Tovább szigorította az alkoholra – fogyasztás, árusítás, reklámozás – vonatkozó korlátozásokat. 3. A börtönökben több, a rezsimet bíráló újságíró ül. Fazil Say világhírű török zongoraművészt az iszlámot bíráló szavai miatt istenkáromlás vádjában bűnösnek találták és elítélték. 4. A kormány visszafogottabb ruhaviseletet rendelt el az állami légitársaság utaskísérői számára, a légikisasszonyok nem használhatnak túl élénk rúzst. A listát lehetne folytatni.

Pillanatnyilag a politikai válság nem olyan mély, mint az arab tavasz országaiban volt. A helyzet kezelhetőnek, az ellentétek a társadalmi csoportok és politikai erők között feloldhatónak tűnnek – okos politikával. A józan ész ezt az utat diktálná Erdogan számára, aki államfő szeretne lenni, hogy legalább 2023-ig irányíthassa az országot. De ez már egy külön fejezet.