Költőnk és kora

Persze mi, irodalmárok, régóta tudunk a fideszes politikus kedvenc hobbijáról, sőt, egyszer egy iszogatós írótábori éjszakán felolvasásra is került néhány költeménye a vidám társaság igényes szórakoztatására. Önöket sem szeretném megfosztani attól az élménytől, amelyet nekem okoztak Lezsák versei. Tulajdonképpen bárhol fel lehet ütni a köteteit (legtöbb műve a Kairosz Kiadónál jelent meg), és találomra idézni. Például itt egy Helyzetdal című négysoros:

Mint úszó jéghegy a tengerben,/ olvadok én is az életben./ Olvadok én is látszólag,/ hátamon medvék táncolnak.

Vagy szemezzünk szerelmi lírájábót:

Ahogyan alszol, ahogyan fölébredsz, / csak úgy szabadna verset írni, / olyan egyszerűen. / Évek óta akarok Néked verset írni, / de a vers is én vagyok.

És persze költőnk politikusénje is kiviláglik, mint fáklyaláng az éj sötétjéből, például a Kormánypárti frakció című versben:

„mert itt ülök / a nincsen és a lesz között, valahol félúton, / de nem tudom, kicsim, / hogy meddig, és otthon / megint nélkülem tavaszodik, / itt meg kezünk, lábunk / a Világnagy / Történelmi kalodában”.

Lezsák minimalista egyszerűséggel, aforisztikus bölcsességgel fogalmaz:

„Amit nem mondtam el, / az romlik most. / Ma is megköveznétek/ Mindszenty bíborost”.

A József Attila-díjjal azt kívánja jelezni az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a magyar kormány, hogy milyen fajta irodalmat tart nívósnak, becsülni, támogatni érdemesnek. Úgyhogy tisztelt költők, ti, akiknek évtizedek óta a vers a lételeme, és ti is, akik első kötetetek anyagát válogatjátok épp remegő kézzel: íme az etalon. Ezentúl ezt a szintet kell megütni, vagy legalább törekedni rá. Ezt a díjat ugyanis nem vágják csak úgy oda az emberhez, kis hazánkból például a rendszerváltás óta csupán a következők kapták meg: Grendel Lajos (1990) Tőzsér Árpád (1993), Tóth László (1994), Hizsnyai Zoltán (2002), Cselényi László (2003), Duba Gyula (2004), Koncsol László (2008), Csehy Zoltán (2009), Németh Zoltán (2012).

A József Attila-díj úgynevezett szakmai középdíj, az íróknak adható magyar állami elismerések sorában csak a Babérkoszorú, illetve a csúcselismerés, a Kossuth-díj előzi meg.

A Kádár-korszak idején az irodalom nagyjai mellett pártkatonák is megkapták. Ez az időszak a rendszerváltással véget ért, a díj lényege azóta a politikai függetlenség. Illetve, hát, izé.... A fülkeforradalom óta kissé változott a helyzet. A második Orbán-kormány kulturális államtitkára, a „civilben” költő Szőcs Géza már biztos kézzel húzott ki neki nem tetsző embereket a kész listáról. Aztán arról beszélt a sajtóban, hogy a művészeti díjakról a politikusoknak kell dönteniük. „A szakmától el kell venni ezt a lehetőséget, mert a szakma elfogult” – mondotta Szőcs, aki azóta már nem államtitkár, viszont miután felállt a bársonyszékből, rögtön Babérkoszorút kapott, majd hamarosan Kossuth-díjat is. Ezzel persze nem jövendölni kívánok Lezsák Sándor művészeti elismeréseivel kapcsolatban, hiszen ki tudhatja a jövőt!? Még a legjobb költők sem. Legfeljebb csak elképzelhetik, papírra vethetik, és akár az is kiderülhet, hogy mélységesen borúlátóak...