Költői kérdés gyerekkorban

Nem tudtam, hogy a költők élhetnek is, vagyis hogy élő költők is vannak, mert olyanok nem voltak olvasókönyvünkben. Azt sem tudtam, hogy mi kell ahhoz, hogy olyan versek szülessenek, amilyeneket tanultunk. És azt sem értettem, hogy miért kell a költőknek fiatalon meghalniuk. Mert akiket megismertünk kisiskolás korunkban, Petőfit és József Attilát, korán mentek el. Ők voltak a nagy kedvenceim sokáig, majd később Radnóti társult hozzájuk. Hát hogyne sajnáltam volna Petőfit, de valahogy belenyugodtam, a hazáért halt, hősi halált halt, ő akarta így, nem ágyban, párnák közt. Hallgattam valamelyik műsorban egy komoly verselemzést, és azon morfondíroztam, felnőtt koromra kész tudomány lett az, ami gyerekkoromban nekem csak érzés volt.

A kis lábaska! – még a színét is láttam, a lepattogzott zománcát, a füle formáját, és azt is, hogy a kegyelmesék kegyelmes vacsoráját, amit a dagadt ruhák mosásáért kapott a mama, lefekvés előtt hogyan kanalazgatták ki. S a mama hogyan emelte a szájához a lábaska karimáját, mint a bögrét, két kézbe fogva, hogy az utolsó csöppet is „kifacsarja” belőle. Meg azt éreztem, hogy de szeretnék gazdag lenni..., s bár azt pontosan nem tudtam, mi az a kugler, arra, hogy édességet vegyek, csokihegyeket és cukorkahalmokat, tehát a gazdagságra én is vágytam. Meg én is úgy voltam vele sokszor, hogy kavicsot fogtam, jó lapost, s bár én nem a folyóba dobtam, mint J. A. versében a maszatos parasztgyerek, hanem a tó tükrét törtem meg vele, csak úgy szökellt a kavics a felszínen. A Mama és a Perc című költeményekből, amelyeket kisiskolásként tanultunk, csak azt éreztem, hogy rólam is szólnak, és ezért szerettem azt a költőt, aki ezeket írta. És ezért fájt nekem szívszorítón, hogy olyan volt az élete, amilyen, és az történt vele, ami történt. És nem bírtam megérteni, hogy olyan nagy magyar költők, akiknek a verseit mi tankönyvekből tanuljuk, hogyan végezhetik úgy, ahogy végzik. Nem ment abba a kicsi tudatlan kobakomba, hogy miért voltak olyan közömbösek az emberek, miért nem segített valaki a költőn. Miért hagyták éhezni, nélkülözni, miért nem adták neki az egész világot. Állandóan az foglalkoztatott, miért kellett éheznie egy nagy magyar költőnek, akiről annyi év után még mindig tudunk, mi is tanulunk róla. Azokról viszont, akik egész fazékkal ettek, már rég elfeledkeztünk, s nem szól róluk a tankönyv. Milyen igazságtalanság ez, bántott. Ám ennél is jobban fájt az, hogy miért nem állította meg a vonatot valaki még Balatonszárszó előtt, vagy miért nem állította meg valaki az erőltetett menetet még Abda előtt. De hát magyarázza meg ezt valaki egy gyereknek! Felnőtt fejjel is nehéz megérteni.